Épp lefeküdni készültem, amikor bevillant ez a cím... Úgy éreztem, hogy most ide kell ismét ülnöm vagy a ma éjszaka is álmatlan vergődés lesz osztályrészem...
Bolyongok a világban... Nem tartozom igazán sehova... Se munkám, se szerelmem... Az hogy ezek elvesztésében mennyi szerep jutott a személyiségbeli defektusaimnak, az egy dolog... Az, hogy miért nem vagyok képes továbblépni egy másik...
Keresem a helyemet... Az utóbbi napokban az internet tengerén ismét megtaláltam pár embert, akik elsodródtak a környezetemből az idők során... Amikor útjaink először keresztezték egymást még más ember voltam... Akkor még azt gondoltam, hogy tartozom valahová, és valakihez... Az évek megmutatták, hogy az a kötelék nem bizonyult annyira erősnek és tartósnak, amilyennek akkortájt éreztem...
Most pedig?
Most az előbukkanó ismerősök idegenkedve tekintenek rám... Elherdáltam azt az időt, amit akkor és ott rájuk kellett volna szánnom... Akkor talán most nem kellene magyarázkodnom, nem kellene hosszasan újra bemutatnom magam... Lehet, hogy nem kellene újra helyért tolakodnom ebben a kiüresedett, beteg világban... Nem kellene tétlenül, és értetlenül szemlélnem, hogy nem törődik senki velem...
Vándorútra léptem... És látom, ahogy az út rohan előttem... Csak néhány pillanat, és tovatűnik a távoli horizont peremén, hogy egy új, egy más útnak adja át a helyét... Rohannom kellene utána... De már valahogy egyre kevesebb az erőm...
Félre ne értsetek... Semmi végleges szándékom nincsen...
Amúgy sem szeretnék bukásommal szívességet tenni a világnak... Ezt már végiggondoltam régen, és nincs okom elmenni... Szeretek itt lenni, és szemlélődni... Gyönyörködni a tökéletes szépségben, és a merengeni a pillanatokon, melyekkel tovaszáll... Rengeteg dolgom van még világban, amik közül sokat még nem is látok tisztán...
Negyedeves osszefoglalo...
13 éve
