2020. június 11., csütörtök

Valaki...

Néha elgondolkodunk életünk során, hogy milyen úton, milyen döntések mentén jutottunk el abba a köztes állapotba, amit most élünk meg
Néha megerősítjük magunkban ezeket a döntéseket, néha próbáljuk átgondolni a tényeket és motivációnkat, amik az adott döntő pillanatokat jellemezték, és sokszor megbánjuk, hogy akkor és ott nem másfelé indultunk el.

Velem is ez történt ma, amikor lefekvéshez készültem, egyszercsak belém vágott egy érzés, ami nem engedte, hogy álomra hajtsam a fejemet. Évtizedes dilemma kukucskált ki elmém elzárt és lezárt szekrényéből, és kérte számon önmagát.

Egy rég lezárt, és elfeledett korszak emlékei, döntései bugyogtak a felszínre. Egy időszaké, amikor számított minden szavam, tettem, amikor ki mertem és tudtam állni valami és valakik mellett, akikkel egy közös célért tudtunk EGYÜTT megmozdulni, egymást segítve, támogatva, vagy az épp elbotlottakat és elesetteket felemelve.

Egy időszaké, amikor voltam VALAKI... Ez most úgy hangozhat, mintha most nem tudnám ezt elmondani önmagamról, de az a VALAKI egy nagyon más illető volt még. Talán pont az a közösség tett más emberré, akik felemeltek, kiemeltek abból a senki létből, és semmire való céltalan életből, amit akkor éltem. Barátokat szereztem, illetve olyan embereket ismerhettem meg, akik bár céljaimmal és személyiségemmel nem tudtak azonosulni, de egymást segítve mégis valami maradandót tudtunk alkotni...
Aztán elkezdtünk felnőni, és újonnan szerzett magabiztosságunkkal egymás torkának ugrani, szaporodtak az ellentétek, a veszekedések, a sutyorgások, kibeszélések és egymás kikezdése.

Amikor eltörtük a tükröt, amely mindannyiunk pozitív oldalát láttatta velünk a közösség által, akkor kinyílt a szemünk. Vagy az is lehet, hogy a Való Élet kiosztott pár pofont, és az ezek általi negatív érzések keltették bennünk az ellentéteket igazából? Ez az, amit soha nem fogunk megtudni...

Döntéseket hoztunk, jókat és rosszakat. Emberek tűntek el, hogy helyet adjanak az utánuk érkezőknek, aztán szépen lassan minden megváltozott. Azok, akik fogták a kezünket magunkra hagytak, hogy önállóan boldoguljunk. Amikor eljött a mi időnk, mi is félreálltunk, ki előbb, ki később, ami után az újabb generációk már nem tudtak a saját lábukon megállni, és összedőlt az építmény.

Úgy tűnhet, hogy elkalandoztam, és csapongok, de aki ismeri a hivatkozott közösség történetét, az tudja, látta és megélte mindazt, amit leírtam.

Amikor elhagytam ezt a közösséget, akkor ismét SENKIvé váltam...
És SENKI is maradtam, amíg egy új közösség alapításába, felépítésébe nem csöppentem...

Most ismét "valaki" vagyok. A kisbetű szándékos, belegondolva csak az árnyéka vagyok annak, aki egykor lehettem.

Egy vagyok egy közösség vezetői közül? -- Igen.
Vannak emberek, akik meghallgatják amit mondok, és számukra számít a véleményem? -- Részben, itt is utolért a tükör eltörése valaki által, akit sokra becsültem emberileg. Persze nem az ő hibája, hanem az élethelyzeté, amibe csöppenve és önnön tanácstalansága által fojtogatva rossz döntéseket hozott, és azokat bántotta, és kezdte ki, akik segíteni tudtak volna rajta, ha felvállalja a szükségét, és kéri tőlük.

De nem így történt...

Én voltam az, aki lehet túl sokat is kapott ebből dézsányi trutymóból, megalapozva a helyzetet, aminek folytán szavaim azonnal hitelüket vesztik, amint kimondom őket... Még azok számára is, akik tényleg figyelni, érteni, és okulni akarnának belőlük.
Sokszor megkapom, hogy ez beidegződés kérdése, hogy ha én képes lennék elhinni, hogy igenis számít amit mondok, akkor valóban meg tudnám tölteni annyi erővel a gondolataimat, hogy számítsanak.
De őszintén bevallom, hogy elengedtem a küzdelmet, sem kedvem, sem erőm nincs küzdeni a helyzet ellen, még úgy sem, hogy nagyon zavar.

Maradt számomra az, amihez igazán értettem mindig is: felemelni azokat, akik megbotlottak és/vagy elestek a közösségben...

"Minden hang gazdagít minket, és minden elveszett hang gyengít minket."

Támasznak lenni, egy kibaszott lelki szemetesládának. Cipelni mások terhét, mintha nekem nem lenne elég... Minden egyes rohadt alkalommal képébe röhögni ennek a beteg világnak, aki lelkileg sérült egyedeket öklendezik fel magából... Szeretettel gyógyítani, felemelni, támogatni, de ez mellett minden napnak minden percében egy picit meghalni, eltörni, bolyongani üres fejjel és még üresebb tekintettel... Beleröhögni ennek a kiüresedett, beteg, haldokló világnak a képébe, és reménykedni, hogy holnap jobb lesz, és a lelkem mélyén tudni, hogy ez a holnap igazából sohasem jön el...

De már dacból nem akarom feladni, és még egy eredeti alapelveit tekintve, ez mellett némi munkával és odafigyeléssel újra értékeket hordozóvá és teremtővé tehető közözösséget átadi az enyészetnek...

Hallani azoktól, akik számára minimális mértékben is fontos vagyok, hogy nem tudják elképzelni, hogy milyen vagyok, vagy mikor vagyok ellazulva, ismerve azt a tüskegombócot, amivé közössgégünk alkalmain válok az engem fojtogató érdektelenség és rám erőltetett hiteltelenség, és fontoskodók által gerjesztett viták által.

Hogy ebből hol van a kiút?

Le kellene tenni némi terhet, feszültséget. El kellene fogadni, hogy a döntéseim tettek azzá az anyagi és erkölcsi értelemben önmagával alapvetően elégedett emberré, aki most vagyok.
Elfogadni, hogy nem tudok mindenkit felemelni. Tudomásul kellene vennem, hogy mindenki, akit felemelek egyszer a torkomnak ugorhat, inkább realista mint pesszimista hozzáállás alapján.
Elhinni, hogy önmagamon kívül mások számára is hordoznak értelmet és célt a gondolataim. Elhinni és felépülni, ez által valódi, hiteles tartalommal megtölteni minden szót, amivel gondolataimat kifejezem, kiállni és ismét felvállalni a lüzdelmet valamiért...

Vagy maradni a posványban, és minden nap szemenköpni azt a töketlen, tehetetlen faszt aki tükör túloldaláról bámul a képembe...

Nem erről akartam írni, nem így, és nem erre a végső konklúzióra jutva... De lehet jobb, hogy kiengedtem... Talán most már fogok tudni aludni, és elmúlik a kattogás a fejemből...