2011. augusztus 8., hétfő

Egy disszertáció zárszava

Ismét szembesülhettem saját magammal, a korlátokkal, a gondolatokkal.

Az egyik kedvenc témájában tett utazás mindig egy picit megváltoztatja az embert. Látom, hogy honnan indultam, és hogy hol tartok most. A következő lépés előtti elmélkedés ideje ez. Azt, hogy vihar előtti csend, a mélybe merülés előtti utolsó lélegzet, vagy épp a végtelen égbe történő szárnyalás előtti lendületvétel, a megvilágosodás felé vezető lépcsőkön tartott apró pihenő… Erre nem tudom, nem tudhatom a választ. A múltból érkeztem ebbe a jelenbe, mely a jövő felé húz folyamatosan. Egy pillanatra időzöm itt, hogy utána eltűnjek ismét.

Elkészültem, a gondolatok már a papírhoz rögzültek, nem szakíthatja már senki el onnan őket.

„Sohasem voltunk, és soha nem is leszünk...
Egy villanás, és tovatűnünk az éjben oda, ahová már nem tudsz követni bennünket...
Pásztorok vagyunk, figyelők, tanárok, és tanulók, elmúlt idők, letűnt korok vándorai. Költők vagyunk, dalnokok, festők és faragók; Bölcsek voltunk, de bolondok is egyben…
Sohasem léteztünk... Mégis köztetek járunk csendesen..."