A Kövek Körén túl...

Stonehenge...
Ritkán adatik meg az ember életében, hogy megérintsen a történelem...
Stonehenge viszont más... Ahogy meglátod, egyből átzúdul rajtad háromezer év fénye, árnya, bölcsessége, bánata...
Hihetetlen hely... A világ egyik igazi ős alkotása...
Picit nehéz egyéválni a szellemével, és hallani a kövek között kóborló lelkes susogását, mivel szinte mindig százak akarják egyszerre látni, érezni ezt a varázst... Lehet rosszkor voltunk ott...

Viszont bevallom, hogy életem egyik nagy álma teljesült azzal, hogy ott voltam...
A laikus szemlélő számára ez a kultikus hely nem más, mint egymásra pakolt kövek halmaza... Viszont számomra egy régen letűnt kor bölcsességének utolsó látomása...

A történelem egyik legnagyobb alkotása zajos környék... két főút között terül el Salisbury mezején, mellette birkák legelnek villanypásztorok gyűrűjében...
Elnézve a zajos, bámész tömeget valahogy nem igazán látok túl nagy különbséget a kertés két oldala között...

Zaj... tömeg...
Fényképezőképek kattogása, gyerekzsivaly, szülők hangos rendreutasító szavai, mikor csemetéjük a kötélkerítésbe kapaszkodik vagy épp át készül kúszni alatta...

Birkák itt is és ott is...

Bár a szél...
A szél elfeledett korok dallamait hordja a Kövek Körén át, és körbe...
Ha el tudod csendesíteni elmédet, talán meghallod...

Ha meg nem, akkor láttál valami állandót, amit magaddal vihetsz a további életedbe, és talán más ember leszel miután kilépsz a kapun...

Emlékek...

Elgondolkodtál már valaha azon, hogy mit tennél, ha találkozhatnál és beszélhetnél életed első szerelmével?

Én sem...
Bár a technika ezt is lehetővé tette...
Érdekes eset, mivel pont ma mentem el melóba jövet a házuk előtt, és eszembe jutott, hogy mennyit jártam arra abban a majdnem fél évben... Egy pillanatra átsuhantak rajtam az akkori gondolatok, tervek, álmok és gondok...
Ő ma elővette az akkori naplóját és eszébe jutott, hogy mi lehet velem...

Sorsszerűség...

Annának hívják, 16 éves volt, én pedig 18...

Gyerek voltam még...
Gyerekek voltunk mindketten, épp csak bontogattuk a szárnyainkat, és épp csak kinyitottuk szemünket a világra...
De megtanultam szeretni, úgy ahogy előtte sohasem tettem...
Megtanultam tisztelni, és megbecsülni...
És talán pont általa tapasztaltam meg azokat a mély érzéseket, érzelmeket amelyek megélése azóta is fontos számomra... Ezt az alapot adom tovább minden útkeresőnek a szerelem világában... És a "szerelem lépcsői" is tőle indultak, és fejlődtek később tökélyre másokkal...

Nem éreztem akkor, hogy szép véget ért... Ma az életem sokféle csalódása után már csak egy apró bosszúságnak tetszik...
Jókor, és jó helyen voltunk...
Ez a találkozás meghatározó volt az egész életemre nézve...
Utána kezdtem írni...
Utána tértem rá a harcművészet ösvényére...
Utána fedeztem fel a Wicca-át, s azon keresztül a világot mozgató erőket...

Hogy haragszom-e még, hogy akkor úgy döntött?
Természetesen nem, bár szívem mélyén sajnálom, és egész életemben sajnálni fogom, de ez valamennyire természetes emberi reakció... Viszont most nem lennék itt, nem lennék ez a személyiség, és az életem teljesen másképp alakult volna... Úgy vagyok vele, hogy sokkal több jót adott, mint amit egy egész élet alatt meghálálhatnék neki...
Például tőle származtatom azt az érdekes tulajdonságomat, hogy az a lány, akit igazán szeretek, és nagyon fáj az elválás tőle, megtalálja élete párját a szakítást követő rövid időn belül...
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 2 lányt "adtam férjhez", egyet eljegyeztek, és másik három is úgy tűnik megtalálta a párját...

Megrohantak az emlékek...

Érdekes pillanat volt...

Ismét csak rólatok...

Illúziórombolóak vagytok...
Most komolyan: Tényleg ezek vagytok Ti? Barátok, vagy egymás esküdt ellenségei? Ideje lenne végre eldönteni...

Ha egymás barátai vagytok, akkor miért nem tisztelitek meg egymást feltétlen őszinteséggel, építő kritikával és őszinte tisztelettel?

Ellenségek vagytok...
Csak a hibákat keresitek a másikban. Találtál? Juhéjj, most majd jól szanaszét szekálod vele, mi? Ez a kis elcseszett életed egyetlen igazi öröme.
Vagy nem így teszel? Nem-nem. A kedvenc cimboráddal osztod meg, akit ugyancsak semmire sem tartasz? Hát persze, őt bezzeg kedveled azért, ugye? És mi van, hogyha ez egyoldalú? Nem tartod lehetségesnek, hogy az általad oly' megbecsült cimbora első útja a megszégyenítetthez vezet? Nem...
Olybá tűnik, hogy megszívtad...

Tudod mit?
Építs egy egyházat te is a maradandó emberi értékek megtartására! És el ne feledd, hogy ettől - és hiába rajonganak körül hívőid - ugyanaz az elcseszett kishitű, alkoholista, függő, antiszociális vagy bármely negatív emberi vonásod, vonásaitokat említhetném.

Tudjátok mit?
ILLÚZIÓROMBOLÓAK VAGYTOK...

Hajnali ébredés

Álmodó világ,
Most a Hajnal még csendes,
Telihold nyugszik...

Hajnal nyújtózik
Szekér zörög az úton.
Ébred a Világ...

Egy Ifjú ébred,
A végtelen út várja,
A Dicső Halál...

Csak egy villanás,
Pilláim lezárulnak
Nincs több fájdalom...

(2011.05.18. hajnal, vonaton)

ÖSSZETARTÁS

Nem nagyon írok manapság, mert nem nagyon van mit megemlíteni az életemből...

Ezt a ma esti bejegyzés mégsem a szükség szülte...

Barnaöves edzésen és megbeszélésen voltam Hatvanban. Holnap ugye korán mennem kell dolgozni az új helyemre, meg elintézendő dolgaim vannak, de be kalkuláltam, hogy csak az éjféli vonattal érek haza. Kedves barna társaim el is dobtak Aszódra, és út közben kérdezték, hogy mikor megy a vonat. Nem szándékoltan ejtettem el, hogy én két órát várni fogok erre a vonatra... Kitettek, majd öt perc múlva visszatértek, hogy ugyan, hazahhoznak ne várjak már ott 2 órát... Kerülő, mert Pestre igyekeztek, de mégis vállalták értem... Ez a leg inkább mellbevágó dolog... Ismerem az egyesület régi tagjainak közösségösszetartó szerepét, mégis valam ennél sokkal lazább szövettségre építettem eddig az elképzeléseimet...
Most valahogy átértékelődött sok minden... Valahogy látom a szeretetet a néha durva tréfák, vagy a bántás határain innen eső ugratások, oltások mögött...

Embert soha nem hagyunk hátra... Ez a mi elvünk...

És valahogy mélyebb értelmet nyert a gyakorlásoknál használt intelmünk: "A nagy pofont soha nem attól kapod vissza, akinek adtad..."
Tegnap este egy buliban segítettünk egy csajnak és a barátnőjének, aki mit tagadjuk elég rendesen kiütötte magát. A Karma soha nem felejt...

AVATAR

Megnéztem... Most fejeztem be...

Érdekelt is, meg sokan ajánlották...

Nem csalódtam...

Aki ismer az tudja, hogy az ilyen hőseposzba illő történetek mennyire megindítanak...

Egy magányos hős, aki szembeszáll az embereket megrontó, minden magasztos célt eltipró hatalomvággyal... Azt hiszem, röviden így lehetne összefoglalni ezt a stílust...

Még mindig a zárójelenetek hatása alatt vagyok... Gyönyörű film, gyönyörű a történet...

Valahogy úgy érzem, hogy egyetértek Jake választásával... Ha tehetném én is inkább a primitívnek tetsző, mégis a természettel teljes harmóbiában élő nép tagja lennék, ehelyett a kiüresedett, gyökerektől és távlati céloktól mentes emberi társadalom helyett...

Aki teheti, mindenképp nézze meg... Nagyon tanúságos...

"Az Úr sötét anyagai"

Ez az a trilógia, aminek első részt nemrég "Az Arany Iránytű" című filmben dolgozták fel.

Mese, de nem feltétlenül kis gyermekeknek... Sokkal inkább a kamaszkor, az első szerelem időszakára javasolnám olvasását.

A történetet nem írom le, mindenkiek magának kell felfedeznie ezt a világot, melyben boszorkányok, beszélő jegesmedvék, s az emberek lelkei állatok képében népesítenek be.

AZ útkeresés, egy élet igazi indulásának nehézségei hatják át a könyvet. SOk szeretet, barátságok, tisztelet, de néhol árulás és halál kiséri szereplőinket a történetben...

Most fejeztem be az utolsó könyvet... a fejem még zsong, a hátam borsódzik az utolsó szavak után... Azt hiszem, hogy egy picit megint más ember lettem a történet által... Valahogy olyan érzésem van, mintha az én daimónom is itt ólálkodna valahol körülöttem... kiváncsi lennék rá, hoyg milyen állat képében létezik... :)

NIncs más...

Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
(Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)

Írnom kell... Ha most nem írom ki magamból, akkor úgy érzem, hogy bajban leszek, mert nem fogok tudni aludni ma éjjel.

Mondhatná bárki, hogy ne nézzek borzongatós filmeket, és főképp ne hajnal kettőkor érjen véget valami "űberbrutál" epizód, de ezek csak filmek, a valóság más.

Ez is olyan dolog, hogy a filmekkel bemutathatod az élet szépségét, tanulhatsz belőle, támadhatnak jó gondolataid... De beleborzonghatsz a forgatókönyvíró rémtörténeteibe, alámerülhetsz az emberi lélek legsötétebb bugyraiba.

Most egy ilyen élményt szeretnék megosztani.

A '90-es évek borzongós sikersorozata volt az X-akták, szerintem nem kell bemutatnom senkinek.

A mai estét záró részben kedvenc párosunk egy sátánista szekta után nyomozott.

Nem a téma milyensége, vagy a felvonultatott látványelemek tettek rám mély benyomást, hanem az, ami "odaát", a sorok mögött rejtőzik: a téves hit hatása egy közösségre. Természetesen az epizód többé kevésbé happy end véget ért, márha vehetjük annak, hogy a szekta által megidézett pokoli lény (aki mellékesen egy kedves idős hölgyben öltött testet) likvidálja a szekta tagjait, megmentve az ügynökpárost.

És az igazság odaátról?

Mindannyian hiszünk valamiben. Ezt sok beszélgetés során láttam be eddigi életem során.

És most picit szabadjára engedve a bejegyzésem hosszát, és távolabbra merészkedve a realitás talajáról:

"Hogyan védekezzünk mi, egyszerű halandók az ártó hatalommal szemben?"

"Mit tehetünk, hogy távol tartsuk magunktól?"

Sok ilyen kérdét tehetnék fel, de ugyanoda lyukadnék ki:

"Emberek, sajnos nem tudunk védekezni!"

Az okokról nem ejtek szót, mert bárki részrehajlással, és egyéb dolgokkal vádolhatna.

Ilyenkor sajnálom picit, hogy régi edzőtársunkkal, Ambrush Katival megszakadt a kapcsolat, róla például tudom, hogy hivatásos fordítóként épp egy olyan könyvön dolgozott, ami kötelező irodalom lehetne az ilyen "felkészülhetünk" témában.

A könyv a "Sátánizmus és Boszorkányság a középkorban" címet viselte, és az inkvizíció tévútjáról, a boszorkányperekről szólt. Remélem, valamikor majd olvashatom magyarul is végre.

És mit tehetek én addig is?

Elhiszem egy fiktív világ erkölcsi kódexét:

"There is no emotion, there is peace.

There is no ignorance, there is knowledge.

There is no passion, there is serenity.

There is no chaos, there is harmony.

There is no death, there is the Force."

(The Jedi Code)

És amit ma este éreztem:

"Nincs más, csak szeretet, nincs más, csak a hit, és nincs más, csak az Örökkévalóság"

Cet Beatus im Aeria Gloris...

Jó éjszakát!

Egy újabb alámerülés a valóság mögötti sivárságba...

"Halott ez a föld, lassan én is árny leszek
Holtak arcát látom, értük égnek a gyertyák..."

Sötét víziók emésztik lelkemet...
Sötét hangulat kezd úrrá lenni mindennapjaimon...

Az egykedvűség sötét homálya közelít ismét... Az egykedvű állandóság agóniája felé űz...
Nem véd semmi, nem tudok sehová bújni előle... Csak lecsap rám, amikor a legkevésbé számítok rá... Védtelen vagyok...
A létezés messzire kerül, egy kiüresedett világ képe dereng fel előttem, s magába szippantja révedő tekintetemet. Elvesztem...

"Álomból ébredek, Utolért a vég..."

Feltápászkodom, és igyekszem szembenézni vele... S látom izzó tekintetében az emésztő magány szellemét... A szemeim könnyeznek, ahogy a szemébe nézek, de már nem érdekel... Ez egy újabb küzdelem, amin helyt kell állnom... A hátamon a hideg futkároz, a remegés megbénítja tagjaim... De erőt veszek magamon, és az arcába kiáltom minden rosszkedvemet és bánatomat.. Üres leszek ismét...

"Kotródj vissza a homályba..."

Megkönnyebbülök... A sötét fellegek közöt utat tör egy apró csíkban egy napsugár, ami rámragyog... Körülöttem minden szürke, és sivár...

Ebben a pillanatban én állok a Fény szigetén

-------------------------------------------

Idézetek:

Cross Borns - Végzet Hegy

Cross Borns - Cirith Ungol lépcsője

JRR Tolkien - A Gyűrű Szövettsége (Khazad-dúm hídja)

Tűnékeny, akár a réten végig szaladó szél...

Múltba révedés...

Néha szükséges, de túlzása a túlzott ragaszkodás ahhoz, ami csak leláncolja a lelket...
Mint a klasszikus példa a hínár között élő halakról, akik semmi mást nem ismernek mikrovilágukon kívül. S amikor egy elindul közülük, és a folyó sodrába ér, meglepve és megvetéssel néznek rá, aki túllépett a józan ész határain. Lehet, hogy az ár a folyó szikláihoz csapja? Lehet, hogy eljut messzi tájakra? Ki tudhatja, a többiek nem követik...

Köszönet Richard Bach-nak a kölcsönzött hasonlatért.

Mit teszek én?
Járom a saját mikrovilágaimat. Igyekszem, hogy amikor néhány pillanatnyi létidőre mások világához kapcsolódok sajátommal, akkor ne tegyek kárt bennük. Próbálok adni valamit, amiért nem várok semmit cserébe.

Próbálok lenni... Próbálok sodródni, és megcirógatni minden mikrovilágot, amit érintek.
Próbálok ITT és MOST létezni, hisz a többi mikrovilághoz csak ennyire kapcsolódok, s a létidőm sem végtelen.

Olyan szeretnék lenni, mint a hűvös nyári fuvallat...
Tűnékenyen szállni, és kellemesen hűs simogatásommal mosolyt csalni néhány arcra, és vidámságot, melegséget hozni néhány mikrovilágba...

Talán ez az életem értelme...

Az egyik...

---------------------------------------
"Köszönet Ágicának a pillanat kapujának a Mindenség felé..."

Éjféli elmélkedés

Komoly gondolatok általában éjjel, vagy a természet csendjétől körülölelve rohamozzák meg az embert, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.
Néhány gondolatébresztő, érzelmes szám meghallgatása után óhatatlanul is szembesülnöm kellett saját helyzetemmel, és jelenlegi helyemmel ebben a világban.

Ismét blog... Ismét írások...
Ismét ismeretlen és ismerős emberek esetleges hozzászólásai.
Csodálók és tisztelők arccal, arc nélkül, és lehet, hogy arcátlanul arcoskodva...

Kell ez nekem? Önzően önös érdekeim megkívánják önönmagam lélektelenül lelkesítő, vagy tán lélekemelően emelkedett, felmagasztaló, vagy tán megalázó kitárulkozásait?
Remélem kedves olvasóm még nem veszítetted el a fonalat szavaim szörnyű szövevényesen tekeredő kígyőbőrének tekervényein.

Játék a szavakkal? Tánc az érzésekkel? Mégis mily cél kell, hogy blogomat, mint eszközt szentesítse? Tudom most a választ? Kell most tudnom? És a legfőbb kérdés, hogy miért fecsérelem saját, és mások idejét ily értelmetlen szócsavarásokkal?

--------------------------------------------------------------------

Éjfél van...
A hold rója évmilliós körútját a csillagok között az égen. Az álomtündérek még nem értek ide, de lehet, hogy nem is készülnek felém vetődni? Részemről teljesen mindegy... Legalább írok néhány sort. Ismét elkezdem kitölteni az élet leckekönyvét, elkezdem levezetni az élet értelmét, s ha butaságokat írok a képletbe, akkor most nem fogom kitépni a lapokat, mint tettem az elmúlt négy évben. Most igyekszem a hibás következtetésekből tanúlságokat levonni, és nem szimplán továbblépni. Túl sok barátom lapját téptem ki a múltban, és túl sok lehetőség előtt vágtam be durván az ajtókat, csak hogy az örökkévaló szerelem ígéretéért éljek. Ezt a hibát nem szabad többet elkövetnem.

Teljes agytisztító zenekúrát tartok, a fejhallgatómból durvábbnál-durvább ritmusok dübörögnek át hallójárataimon és elmémen, mint egy megvadult úthenger... Menekülnek a csalfa érzelmek, száradnak a szomorúság hófehér, fagyos könnyei...

Egy új nap virrad holnap, mely magában hord egy másik lehetőséget az életre, sok lehetőség fonala szakad el minden másodpercben, mely addig eltelik.
Vár a fürdőkád, és utána az éjjel békés vándorlása létsíkokon, időn és téren át.
Hogy ott mit találok, azt előre sajnos még nem tudom, talán útravalót a jövő utazásához.

Az élet szemlélődés, az élet tanulás, az élet tapasztalás.
Az élet kudarc, az élet csalódás, az élet elfordulás.
Az élet újrakezdés, az élet felemelkedés.
Az élet a szépség keresése...


"A kör előált,
Háromszorosan vetve, vízzel, sóval, és tűzzel.
Határain belül az én szentélyem vár,
Belőle gonosz távozz el!"

"Légy Áldott!"

Az Ifjú naplója (újratöltve)

És újra blog...

Lehetett vagy 4 éve, amikor életem első blogjának véget vetettem. Nem azért tettem mindezt, mert tehernek éreztem a naplóírást, hanem mert minden energiámat felemésztette egy, az örökkévalóság ígéretével kecsegtető szerelem. Mára véget ért, és nekem újra önmagam keresése lett a feladatom: egy új életcél kitűzése, a régi hibák újbóli el nem követése, és a menthető megmentése a régi, mára romokban heverő kapcsolataimból.

Mi volt a pillanat, ami újbóli naplóírásra ösztönzött?
Talán a tegnapi délután érett meg újra az idő erre, amikor Vácott a Duna-part kövein álltam ott, ahol a föld és a víz összeér, és a folyó néha át-átöleli a part menti sziklákat. A változás szele fújdogált egész délután, és az volt az érzésem, hogy valakivel, egy rég látott ismerőssel találkozom, mielőtt leszáll az est.
Önmagam volt az ismerős... A part menti szélben szállva lelki füleimbe súgott valamit, ami szavakkal, sőt még érzékekkel sem fogható fel, a fagyott lélek borzongása, és a lelki béke melegsége egyaránt benne volt abban az érzésben.
Egy újbóli megtisztulás, egy újbóli eszmélés, egy újbóli halál erre a halott, kihűlt világra.

Fogadalmat tettem:
Újból írni akarok, újból megtalálni önmagamat.
Újból megtalálni a régi ösvényt, és többet le nem térni róla: megtartani a hagyományt, mely lelkemet összekötötte a mindenséggel, fel nem adni, inkább vele feloldódni egy új nap első sugarában. Elégni, elpusztítani az anyagiasságot, és újra fénylényként élni az örökkévalóságnak.

"De addig szívem csendes, és egy új hangra vár..."