Az Ifjú naplója (újratöltve)

És újra blog...

Lehetett vagy 4 éve, amikor életem első blogjának véget vetettem. Nem azért tettem mindezt, mert tehernek éreztem a naplóírást, hanem mert minden energiámat felemésztette egy, az örökkévalóság ígéretével kecsegtető szerelem. Mára véget ért, és nekem újra önmagam keresése lett a feladatom: egy új életcél kitűzése, a régi hibák újbóli el nem követése, és a menthető megmentése a régi, mára romokban heverő kapcsolataimból.

Mi volt a pillanat, ami újbóli naplóírásra ösztönzött?
Talán a tegnapi délután érett meg újra az idő erre, amikor Vácott a Duna-part kövein álltam ott, ahol a föld és a víz összeér, és a folyó néha át-átöleli a part menti sziklákat. A változás szele fújdogált egész délután, és az volt az érzésem, hogy valakivel, egy rég látott ismerőssel találkozom, mielőtt leszáll az est.
Önmagam volt az ismerős... A part menti szélben szállva lelki füleimbe súgott valamit, ami szavakkal, sőt még érzékekkel sem fogható fel, a fagyott lélek borzongása, és a lelki béke melegsége egyaránt benne volt abban az érzésben.
Egy újbóli megtisztulás, egy újbóli eszmélés, egy újbóli halál erre a halott, kihűlt világra.

Fogadalmat tettem:
Újból írni akarok, újból megtalálni önmagamat.
Újból megtalálni a régi ösvényt, és többet le nem térni róla: megtartani a hagyományt, mely lelkemet összekötötte a mindenséggel, fel nem adni, inkább vele feloldódni egy új nap első sugarában. Elégni, elpusztítani az anyagiasságot, és újra fénylényként élni az örökkévalóságnak.

"De addig szívem csendes, és egy új hangra vár..."