Tűnékeny, akár a réten végig szaladó szél...

Múltba révedés...

Néha szükséges, de túlzása a túlzott ragaszkodás ahhoz, ami csak leláncolja a lelket...
Mint a klasszikus példa a hínár között élő halakról, akik semmi mást nem ismernek mikrovilágukon kívül. S amikor egy elindul közülük, és a folyó sodrába ér, meglepve és megvetéssel néznek rá, aki túllépett a józan ész határain. Lehet, hogy az ár a folyó szikláihoz csapja? Lehet, hogy eljut messzi tájakra? Ki tudhatja, a többiek nem követik...

Köszönet Richard Bach-nak a kölcsönzött hasonlatért.

Mit teszek én?
Járom a saját mikrovilágaimat. Igyekszem, hogy amikor néhány pillanatnyi létidőre mások világához kapcsolódok sajátommal, akkor ne tegyek kárt bennük. Próbálok adni valamit, amiért nem várok semmit cserébe.

Próbálok lenni... Próbálok sodródni, és megcirógatni minden mikrovilágot, amit érintek.
Próbálok ITT és MOST létezni, hisz a többi mikrovilághoz csak ennyire kapcsolódok, s a létidőm sem végtelen.

Olyan szeretnék lenni, mint a hűvös nyári fuvallat...
Tűnékenyen szállni, és kellemesen hűs simogatásommal mosolyt csalni néhány arcra, és vidámságot, melegséget hozni néhány mikrovilágba...

Talán ez az életem értelme...

Az egyik...

---------------------------------------
"Köszönet Ágicának a pillanat kapujának a Mindenség felé..."