A Kövek Körén túl...

Stonehenge...
Ritkán adatik meg az ember életében, hogy megérintsen a történelem...
Stonehenge viszont más... Ahogy meglátod, egyből átzúdul rajtad háromezer év fénye, árnya, bölcsessége, bánata...
Hihetetlen hely... A világ egyik igazi ős alkotása...
Picit nehéz egyéválni a szellemével, és hallani a kövek között kóborló lelkes susogását, mivel szinte mindig százak akarják egyszerre látni, érezni ezt a varázst... Lehet rosszkor voltunk ott...

Viszont bevallom, hogy életem egyik nagy álma teljesült azzal, hogy ott voltam...
A laikus szemlélő számára ez a kultikus hely nem más, mint egymásra pakolt kövek halmaza... Viszont számomra egy régen letűnt kor bölcsességének utolsó látomása...

A történelem egyik legnagyobb alkotása zajos környék... két főút között terül el Salisbury mezején, mellette birkák legelnek villanypásztorok gyűrűjében...
Elnézve a zajos, bámész tömeget valahogy nem igazán látok túl nagy különbséget a kertés két oldala között...

Zaj... tömeg...
Fényképezőképek kattogása, gyerekzsivaly, szülők hangos rendreutasító szavai, mikor csemetéjük a kötélkerítésbe kapaszkodik vagy épp át készül kúszni alatta...

Birkák itt is és ott is...

Bár a szél...
A szél elfeledett korok dallamait hordja a Kövek Körén át, és körbe...
Ha el tudod csendesíteni elmédet, talán meghallod...

Ha meg nem, akkor láttál valami állandót, amit magaddal vihetsz a további életedbe, és talán más ember leszel miután kilépsz a kapun...

Emlékek...

Elgondolkodtál már valaha azon, hogy mit tennél, ha találkozhatnál és beszélhetnél életed első szerelmével?

Én sem...
Bár a technika ezt is lehetővé tette...
Érdekes eset, mivel pont ma mentem el melóba jövet a házuk előtt, és eszembe jutott, hogy mennyit jártam arra abban a majdnem fél évben... Egy pillanatra átsuhantak rajtam az akkori gondolatok, tervek, álmok és gondok...
Ő ma elővette az akkori naplóját és eszébe jutott, hogy mi lehet velem...

Sorsszerűség...

Annának hívják, 16 éves volt, én pedig 18...

Gyerek voltam még...
Gyerekek voltunk mindketten, épp csak bontogattuk a szárnyainkat, és épp csak kinyitottuk szemünket a világra...
De megtanultam szeretni, úgy ahogy előtte sohasem tettem...
Megtanultam tisztelni, és megbecsülni...
És talán pont általa tapasztaltam meg azokat a mély érzéseket, érzelmeket amelyek megélése azóta is fontos számomra... Ezt az alapot adom tovább minden útkeresőnek a szerelem világában... És a "szerelem lépcsői" is tőle indultak, és fejlődtek később tökélyre másokkal...

Nem éreztem akkor, hogy szép véget ért... Ma az életem sokféle csalódása után már csak egy apró bosszúságnak tetszik...
Jókor, és jó helyen voltunk...
Ez a találkozás meghatározó volt az egész életemre nézve...
Utána kezdtem írni...
Utána tértem rá a harcművészet ösvényére...
Utána fedeztem fel a Wicca-át, s azon keresztül a világot mozgató erőket...

Hogy haragszom-e még, hogy akkor úgy döntött?
Természetesen nem, bár szívem mélyén sajnálom, és egész életemben sajnálni fogom, de ez valamennyire természetes emberi reakció... Viszont most nem lennék itt, nem lennék ez a személyiség, és az életem teljesen másképp alakult volna... Úgy vagyok vele, hogy sokkal több jót adott, mint amit egy egész élet alatt meghálálhatnék neki...
Például tőle származtatom azt az érdekes tulajdonságomat, hogy az a lány, akit igazán szeretek, és nagyon fáj az elválás tőle, megtalálja élete párját a szakítást követő rövid időn belül...
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 2 lányt "adtam férjhez", egyet eljegyeztek, és másik három is úgy tűnik megtalálta a párját...

Megrohantak az emlékek...

Érdekes pillanat volt...

Ismét csak rólatok...

Illúziórombolóak vagytok...
Most komolyan: Tényleg ezek vagytok Ti? Barátok, vagy egymás esküdt ellenségei? Ideje lenne végre eldönteni...

Ha egymás barátai vagytok, akkor miért nem tisztelitek meg egymást feltétlen őszinteséggel, építő kritikával és őszinte tisztelettel?

Ellenségek vagytok...
Csak a hibákat keresitek a másikban. Találtál? Juhéjj, most majd jól szanaszét szekálod vele, mi? Ez a kis elcseszett életed egyetlen igazi öröme.
Vagy nem így teszel? Nem-nem. A kedvenc cimboráddal osztod meg, akit ugyancsak semmire sem tartasz? Hát persze, őt bezzeg kedveled azért, ugye? És mi van, hogyha ez egyoldalú? Nem tartod lehetségesnek, hogy az általad oly' megbecsült cimbora első útja a megszégyenítetthez vezet? Nem...
Olybá tűnik, hogy megszívtad...

Tudod mit?
Építs egy egyházat te is a maradandó emberi értékek megtartására! És el ne feledd, hogy ettől - és hiába rajonganak körül hívőid - ugyanaz az elcseszett kishitű, alkoholista, függő, antiszociális vagy bármely negatív emberi vonásod, vonásaitokat említhetném.

Tudjátok mit?
ILLÚZIÓROMBOLÓAK VAGYTOK...

Az Átmenet generációja...

Nem szokásom bejegyzést nyúlni, most sem tenném ha a rá írt kommentem miatt nem lenne szükséges...

----------------------------
http://nolasyn.blogspot.com/2011/09/honnan-jottunk-es-hova-tartunk.html

Elcseszett egy generáció a miénk. Élünk a mindennapok forgatagában, álom, cél és remény nélkül. Elvették az álmainkat, elfelejtettük céljainkat, talán sosem volt reményünk. Mindig csodáltam azon magyar embertársainkat, akik a korábbi rendszerben szabadságuktól megfosztva éltek, mert véleményt nyilvánítottak. Mert másként gondolkodtak. Mert nem volt senki, aki felemelte volna szavukat védelmükbe.

Mégis Ők tudtak remélni. Ha mást nem, akkor azt, hogy a cellájukba bejut a napfény. Mert ha láttad a napfényt, akkor a Remény édes sugara költözött vissza Lelkedbe. Valami elemi ösztön tarthatja fel bennünk a vonzalmat a Fény felé. Nem hiába térnek vissza a Fénytől a halottak... Az Univerzum Titka benne rejlik.

Sosem fogom elfelejteni, amikor a Pest Megyei Pártfogóknál voltunk gyakorlaton, elmentünk a váci büntetés-végrehajtási intézetbe is. Körbevezettek minket az egykori Doberdóban. Politikai foglyokat tartottak itt bezárva. Aki idekerült, számos kegyetlenkedés lett osztályrésze. És miért? Mert egy torz eszme torz rendszere került hatalomra, ahol senki sem lehetett igazán önmaga. Csak egy báb, ha túl akart élni. Az elmúlt évtizedek fiataljai megküzdöttek saját magukért.

De mi, a '80-as évek szülöttei tálcán kaptuk az életet. A szabadságot. A szabad akaratot. Lehetőségeket. És mit kezdtünk ezekkel a kincsekkel? Elkótyavetyéltük. És most itt állunk, közel a 30-hoz, és nem tudunk felmutatni egy felépített Nemzetet. Elvesztettük identitásunkat, amikor minden az ölünkbe hullt. Már nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk merre tartunk, csak sodródunk az európai árral.

Vagy lehet, hogy én látom rosszul, és tulajdonképpen minden rendben van.

Krónikás: Ninares

----------------------------------------------
Kemény kérdés...
Ahogy én elnézem, picit mi is hibásak vagyunk az utánunk jövők hanyagságáért is, mert nem mutattunk jó erkölcsi példát. Mint ahogy sokan közülünk szintén nem kapták meg, mert szüleik, rokonaik a hirtelen jött szabadságtól megrészegülve nem mutatták meg... Elcseszett nemzedék vagyunk valóban... Az átmenet egy értékes múlt és egy egyre kevésbé értékesnek tűnő jövő között...

Fordulópont vagyunk, az átmenet gyermekei... Vagy magunk erejéből mentjük meg az előttünk járók bölcsességét, vagy az utánunk jövőknek semmi nem marad amiért élniük érdemes...
(Lun)

Egy disszertáció zárszava

Ismét szembesülhettem saját magammal, a korlátokkal, a gondolatokkal.

Az egyik kedvenc témájában tett utazás mindig egy picit megváltoztatja az embert. Látom, hogy honnan indultam, és hogy hol tartok most. A következő lépés előtti elmélkedés ideje ez. Azt, hogy vihar előtti csend, a mélybe merülés előtti utolsó lélegzet, vagy épp a végtelen égbe történő szárnyalás előtti lendületvétel, a megvilágosodás felé vezető lépcsőkön tartott apró pihenő… Erre nem tudom, nem tudhatom a választ. A múltból érkeztem ebbe a jelenbe, mely a jövő felé húz folyamatosan. Egy pillanatra időzöm itt, hogy utána eltűnjek ismét.

Elkészültem, a gondolatok már a papírhoz rögzültek, nem szakíthatja már senki el onnan őket.

„Sohasem voltunk, és soha nem is leszünk...
Egy villanás, és tovatűnünk az éjben oda, ahová már nem tudsz követni bennünket...
Pásztorok vagyunk, figyelők, tanárok, és tanulók, elmúlt idők, letűnt korok vándorai. Költők vagyunk, dalnokok, festők és faragók; Bölcsek voltunk, de bolondok is egyben…
Sohasem léteztünk... Mégis köztetek járunk csendesen..."

"A Megosztott Isten"

Érdekes utazást volt lehetőségem tenni egy lehetséges jövő sivárságában...
Nem tudom miért, de érdekes módon szeretek ebbe a létidőbe utazni...

Arrakis, Dűne...
II. Leto, a lényegében homokféreggé lett Istencsászár otthona... Születésének és halálának helye, életének színtere, gondolatainak teremtője és őrizője, háromezer éves uralmának trónterme, és némaságban továbbélő tudatát hordozó újabb homokférgek hordozója...

Először olvastam el, és ezzel kerekké vált a nyolckötetes főszál, Frank Herbert életművének legjelentősebb regényfolyama...

Most így a végső katarzist követően picit úgy érzem, hogy meg kell állnom, és gyorsan végigpörgetni a regény eseményeit... Az egyes karakterek jellemét, cselekedeteik helyességét... Valahogy furcsa a történetnek ez a fejezete, ugyanis nem lehet benne szétválasztani a hősöket és az antihősöket, valahogy egyik tábor sem valamily' önös érdektől vezérelt, mindenki egy jobb világért dolgozik...

Irigylem picit Leto-t... Neki megadatott, hogy lássa a jövőt minden lehet, és tudatosan alakítsa az események minden végkifejletét, és tudatosan hajlított az eseményeken egy olyan irányba, amellyel lehet kiérdemelte a "Zsarnok" megnevezést az őt követő korokban, de ismerve a történetet elejétől a végéig... Minden, amit diktátorként, az egész emberiség Istencsászáraként megtett egy sokkal későbbi nagy katasztrófa megelőzését szolgálta... Jó lenne, ha többen ismernék ezt az - nem túlzás epikus magasságúnak nevezni - művet... Jelenkorunk nagy vezetői tanulhatnának belőle némi emberséget... És aki ismeri, az tudja, hogy II. Leto klasszikus értelemben véve nem volt ember...

Mesék, mesék és mesék... Köszönöm, hogy velünk vagytok, és néha kiragadtok minket a mindennapok egyhangúságából, és általatok néha picit másoknak képzelhetjük magunkat, feledtetve, kiszínezve, kifacsarva, vagy kifigurázva a világot amiben ténylegesen élni vagyunk kénytelenek...

"SIAYNOQ! Már hiszek"

Hajnali ébredés

Álmodó világ,
Most a Hajnal még csendes,
Telihold nyugszik...

Hajnal nyújtózik
Szekér zörög az úton.
Ébred a Világ...

Egy Ifjú ébred,
A végtelen út várja,
A Dicső Halál...

Csak egy villanás,
Pilláim lezárulnak
Nincs több fájdalom...

(2011.05.18. hajnal, vonaton)

Egy újabb törés...

"Ordíts, mint egy újszülött ha baj van
Ez már működött,
Mikor a szádba rakták elhallgattál,
Hát tessék itt van..."


Vannak dolgok, amiket sajnos nem tudok néhány sor nélkül hagyni... Lehet, hogy megnyugtat ha kiírhatom magamból azokat a dolgokat, amik bántanak, vagy nem vagyok képes felfogni, az igazságérzetem nem enged nyugodni.

Ma is egy ilyen történt.
Hallottam, hogy változás készül, valami feszültség araszolt a levegőben alig észrevehetően előre... És ideért...

Van aki tudja, van aki nem, a bejegyzés címkéje mindenképp utalás a dolog természetére. El kellett érkeznem egy olyan fordulópontra az életem egy területén, ahonnan látom, hogy merrefelé kellene indulnom, és milyen kompromisszumokat kellene felvállalnom, de a történtek után... Valahogy nincs lelkierőm folytatni... Emberi dolgokról beszélünk, egy évek óta tartó konfliktus nem túl ésszerű, vagy másképp fogalmazok: TEKINTÉLYELVŰ, CSŐLÁTÁSÚ és LEGMESSZEBB MENŐKIG PRIMITÍV MEGOLDÁSÁRÓL.

A konfliktus nem az én dolgom... A részvevők közül az egyik így döntött, mert hatalmában állt... Kész... Alkalmazkodás az új helyzethez...
"Útvonal újratervezése, 300 méter múlva fordulj balra..."

Szerencsére úgy érzem tudom, hogy kihez szeretnék hűséges maradni önmagamon kívül...

BARÁTOK

Felnőttünk...
Futunk a pénzünk, a munkánk, a tanulnivalók, életünk szerelme, vagy csak épp a mindennapok apró boldog pillanatai után. Elsodort az élet, sokan még többfelé járunk. De megvan az ideje és a helye néha a megállásnak, néhány ital elfogyasztásának, vagy épp néhány pillanatnyi nyugodt csendnek, és eközben egy tartalmas beszélgetésnek...

Nem vagyunk tinédzserek, barátságunk nem csak órákig tart, és nem ér véget ha valamelyikünk épp megbotlik és számunkra kellemetlenül, vagy ép csak "nem trendin" cselekszik, viselkedik...

Nincs szükségünk pszichológusra, amíg itt vagyunk egymásnak, bármikor, bárhol képesek vagyunk felrángatni egymást a padlóról...
Néha ugratjuk egymást, de mindannyian tudjuk, hogy csak görbe tükröt tartunk egymás szerethető rossz tulajdonságai elé...

Nem kell a hangos zene és a féktelen bulihangulat, nem kell a mérhetetlen mennyiségű kétes eredetű szesznemű... Elég egy csendes esti beszélgetés...

Nem írunk katalógust arról, hogy mi mindent tettünk meg a másikért, és magunktól érezzük kellemetlennek ha felgyűlnek az apró szívességek amikért adósak vagyunk... Nem akarunk az egész világnak hadat üzenni a másikért, elég egy jó szó vagy valami csekélynek látszó tett...

Ilyenek vagyunk mi...

Mit akarsz?

Mit akarsz?

El kellene végre döntened...

Követni akarod némely barátod példáját, és múló pillanatokra fecsérelnéd életedet?

Mégis mit akarsz?

Pénzt? Elégedettséget? Boldogságot?

Állandó vagy mulandó boldog pillanatokat?

Múló kéjt? Könnyeket?

Mi lenne az a pont, ahol azt mondanád, hogy eleget tapasztaltál?

Mennyire mélyre vagy képes alászállni?

Milyen magasra kell emelkedned?

Egyáltalán miért élsz? Miért keresel valami számodra felfoghatatlan igazságot, amivel igazolni igyekszel mindent, amit eddigi életedben megtettél, megtapasztaltál, megörvendeztetett, megríkatott, a mélyből a magasba, vagy épp a csúcsról a pokol legmélyebb bugyraiba rántott, felpörgetett, visszafogott, értelemmel töltötte fel, vagy pedig értelmét vette életednek? És különben is: KI A FENE VAGY?

Mit keresel itt?

Miért fordulsz még egyet a mókuskerékkel?

Miért nem adod fel? Miért küzdesz tovább?

Honnan? Hová? Meddig? Miért?

MIT AKARSZ?

Ezt nem kommentálom, szerencsére magáért beszél...

A Hajnalvándor útja

Egy igazi esti mese...

Narnia... Egy újabb kaland a mesék és a varázslat földjén...
Egy történet arról, hogy minden rosszat, ami velünk történik mi emberek teremtünk meg önzéssel, kapzsisággal, félelmeinkkel... Nem mondom el a történetet... Mindenki olvassa el, vagy nézze meg filmen :)

Viszont a film hiába nem öleli fel a maga teljességében a könyv epikus ívét, mégis Eustace jellemét kiválóan megrajzolja...

Hiába minden önzés, mindig képesek vagyunk változásra...
És legfőbb feladatunk valami magasztosabb cél szolgálata, hogy majd a napok elmúlásán túl mi is beléphessünk Aslan országába...

Szép álmokat...

Csendet!!!

"Angyalok és démonok köröznek felettem...

Megfogtam a tükrömet, és egy határozott mozdulattal földhöz vágtam...

Nem tudom megfigyelted-e már, hogyan törik szét a tükör, ha lapjával vágod a kőpadlóhoz... végigfut egy rezgéshullám, majd szilánkokra robban...

Szükséges rossz volt ez is, mint sok minden más a mostani életemben...
Csalódnom kellett az emberek megítélésében szerzett sokéves gyakorlatomban...
Csalódnom kellett a saját érzéseimben...
Csalódnom kellett a szerelemben...
csalódnom kellett az intimitás helyében, idejében, és helyzetében egy kapcsolatban...
Csalódnom kellett pasi mivoltomban...
Csalódnom kellett a bizalomban...
Csalódnom kellett az egész elcseszett, kiüresedett, beteg, kifacsart és kicsavarodott világ egész struktúrájában...

és LEGFŐKÉPP CSALÓDNOM KELLETT MAGÁBAN A CSALÓDÁSBAN...

Újabban felfedeztem magamnak egy újabb zenei stílust, ami valahogy a lelkemig hatol... Most is csak ez tart vissza attól, hogy a falnak menjek, és kárt tegyek a körülöttem lévő tárgyakban, emberekben...

Egy újabb pillanatnyi csend... Egy újabb nagy lélegzetvétel az alámerülés vagy épp a tartós felszínen maradás előtt...

"Soha nem voltunk és soha nem is leszünk...
Az időtlenségben tobzódom, pillanatok közt rekedve bolyongok a világban...
Minden üres és hideg körülöttem... A falak nedvesek és penészesek a légmozgás hiánya miatt... Tükrök villannak néha a sötétben... Halál és rothadás szaga terjeng...
Céltalan bolyongás... Üres és hideg világ...

Egy mély lélegzet... egy messze hangzó vad üvöltés...
Üvegcserepek zápora amint a tükör a padlóhoz ér...

vér és izzadságcseppek... Egy újabb lélegzet... egy újabb üvöltés...
térdre roskadok... lassan világosodik a tájon... felnézek a hajnali égboltra... az arcomon elkeveredett izzadság és könnyek a szivárvány színeiben ragyogják a felkelő nap fényét... felébredek... felkelek...

Egy újabb nap vár, egy újabb harc, egy újabb győzelem vagy kudarc...
De ez egy új nap krónikája lesz...

"Soha nem feledve, hogyan kell álmodni... és szeretni...
... Végtelen rohanás..."