Néhány szó a szeretetről...

Kellemetlen események késztettek ennek, az alapetően szívemnek is kedves emberi érzésnek mostani leírásáshoz. Aki netalán magára ismer a kellemetlen események mögött, az nem biztos, hogy a véletlen műve...

----------------------------------------------------------------------
Szeretet:

A tiszta és őszinte szeretet egy a legősibb emberi érzések közül. Mondhatnánk azt is, hogy az intelligencián, a nevetés képességén és a behajtható hüvejkujjon kívül ez tesz igazán minket különbözövé az ösztönlényként tengődő állatvilágtól.
(Nem mintha az állatok nem lennének boldogok, vagy ne szerethetnének, hiszen tudjuk, hogy ők is képesek ilyesmire, de választékosság tekintetében nem érik még fel sajnos az emberi szeretetet, vagy boldogságot...)

Szeretet és boldogság... Óh... Valami igazán jó párosítást kerestem, és most megtaláltam...
Aki feltétel nélkül, és tisztán képes szeretni, előbb-utóbb elnyeri a boldogságot...
Milyen kár, hogy az ilyesmi csak gyermekkorunk tündérmeséinek lapjain teljesedik be... Bár természeretesen nem a mesék kiagyalói naívak, vagy eltévedtek, csak napjaink világa egy ilyen sivár, érzelemmentes hely, ahol az igaz értékeket sajnos már nem igazán becsüli senki meg...

Büszke vagyok arra, hogy tudok feltétel nélkül szeretni ebben a kihűlt világban is. Az élet apró szépségei sok érzelmet szabadítanak fel lelkemben, amit most szeretnivaló kedves nélkül sajnos nem tudok hol kiélni. Így marad a szeretetbank üzemeltetése...
Nem vicc:
Fogod a túláradó szeretetedet, és kamatmentes, vissza nem térítendő támogatás formájában embertársaidnak adod. Na persze, hogyha vagy elég merész ahhoz, hogy bizonytalan befektetésbe fogj... Mondhatnánk azt is, hogy filléres hitelt folyósítasz...
És mit kapsz vissza? Nagyrészt semmit, de azok, akiknek a te pici szeretetmorzsád épp meghozta az átlendülést az élet napos oldala felé biztosan megtalálnak, és százszorosan... nem is: százezerszeresen adják vissza a szeretetedet.
Persze nagy a rizikó is, mert az emberek önzőek (ez is egy igazi különbség az állatvilághoz képest).
Sok szeretetet kell szétosztanod, amíg egy apró morzsányit is visszakapsz, de szíved minden boldogsága legyen akkor veled, mikor megkapod, és boldogsággal telt élet lesz osztályrészed...

Szeresd embertársaid
szeresd családod, szeresd barátaid
szeresd kedvesedet mint senki mást a világon
Szeresd a világot, mely körülvesz
Szeresd a természetet, és bolygódat ami hátán hordoz Téged

S ha mindezeket szívedbe zártad szereteted gyémántkemény lakatjával,
Akkor szeresd önönmagad,
és élj választott hitednek és hivatásodnak, és szeresd azt is tiszta szívvel

S egy örök, szeretetteljes élet jut neked osztályrészül, s talán hozzájárulhatsz ahhoz is, hogy a világ ismét egy barátságos hely legyen.

"Legyen Úgy!"

Éjféli elmélkedés

Komoly gondolatok általában éjjel, vagy a természet csendjétől körülölelve rohamozzák meg az embert, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.
Néhány gondolatébresztő, érzelmes szám meghallgatása után óhatatlanul is szembesülnöm kellett saját helyzetemmel, és jelenlegi helyemmel ebben a világban.

Ismét blog... Ismét írások...
Ismét ismeretlen és ismerős emberek esetleges hozzászólásai.
Csodálók és tisztelők arccal, arc nélkül, és lehet, hogy arcátlanul arcoskodva...

Kell ez nekem? Önzően önös érdekeim megkívánják önönmagam lélektelenül lelkesítő, vagy tán lélekemelően emelkedett, felmagasztaló, vagy tán megalázó kitárulkozásait?
Remélem kedves olvasóm még nem veszítetted el a fonalat szavaim szörnyű szövevényesen tekeredő kígyőbőrének tekervényein.

Játék a szavakkal? Tánc az érzésekkel? Mégis mily cél kell, hogy blogomat, mint eszközt szentesítse? Tudom most a választ? Kell most tudnom? És a legfőbb kérdés, hogy miért fecsérelem saját, és mások idejét ily értelmetlen szócsavarásokkal?

--------------------------------------------------------------------

Éjfél van...
A hold rója évmilliós körútját a csillagok között az égen. Az álomtündérek még nem értek ide, de lehet, hogy nem is készülnek felém vetődni? Részemről teljesen mindegy... Legalább írok néhány sort. Ismét elkezdem kitölteni az élet leckekönyvét, elkezdem levezetni az élet értelmét, s ha butaságokat írok a képletbe, akkor most nem fogom kitépni a lapokat, mint tettem az elmúlt négy évben. Most igyekszem a hibás következtetésekből tanúlságokat levonni, és nem szimplán továbblépni. Túl sok barátom lapját téptem ki a múltban, és túl sok lehetőség előtt vágtam be durván az ajtókat, csak hogy az örökkévaló szerelem ígéretéért éljek. Ezt a hibát nem szabad többet elkövetnem.

Teljes agytisztító zenekúrát tartok, a fejhallgatómból durvábbnál-durvább ritmusok dübörögnek át hallójárataimon és elmémen, mint egy megvadult úthenger... Menekülnek a csalfa érzelmek, száradnak a szomorúság hófehér, fagyos könnyei...

Egy új nap virrad holnap, mely magában hord egy másik lehetőséget az életre, sok lehetőség fonala szakad el minden másodpercben, mely addig eltelik.
Vár a fürdőkád, és utána az éjjel békés vándorlása létsíkokon, időn és téren át.
Hogy ott mit találok, azt előre sajnos még nem tudom, talán útravalót a jövő utazásához.

Az élet szemlélődés, az élet tanulás, az élet tapasztalás.
Az élet kudarc, az élet csalódás, az élet elfordulás.
Az élet újrakezdés, az élet felemelkedés.
Az élet a szépség keresése...


"A kör előált,
Háromszorosan vetve, vízzel, sóval, és tűzzel.
Határain belül az én szentélyem vár,
Belőle gonosz távozz el!"

"Légy Áldott!"

Tegnapi haikuk

A tegnapi Duna-parti sétát megindító haiku-írás eredményei:

"Eleven világ,
Színe már szürkébe holt.
Őszi Duna-part..."

"Őszi Duna-part
Arcom szél cirógatja
Lelkem üres már..."

"Elmém üres már,
Gondolat nem járja át,
Jöjj el eszmélés..."

Az Ifjú naplója (újratöltve)

És újra blog...

Lehetett vagy 4 éve, amikor életem első blogjának véget vetettem. Nem azért tettem mindezt, mert tehernek éreztem a naplóírást, hanem mert minden energiámat felemésztette egy, az örökkévalóság ígéretével kecsegtető szerelem. Mára véget ért, és nekem újra önmagam keresése lett a feladatom: egy új életcél kitűzése, a régi hibák újbóli el nem követése, és a menthető megmentése a régi, mára romokban heverő kapcsolataimból.

Mi volt a pillanat, ami újbóli naplóírásra ösztönzött?
Talán a tegnapi délután érett meg újra az idő erre, amikor Vácott a Duna-part kövein álltam ott, ahol a föld és a víz összeér, és a folyó néha át-átöleli a part menti sziklákat. A változás szele fújdogált egész délután, és az volt az érzésem, hogy valakivel, egy rég látott ismerőssel találkozom, mielőtt leszáll az est.
Önmagam volt az ismerős... A part menti szélben szállva lelki füleimbe súgott valamit, ami szavakkal, sőt még érzékekkel sem fogható fel, a fagyott lélek borzongása, és a lelki béke melegsége egyaránt benne volt abban az érzésben.
Egy újbóli megtisztulás, egy újbóli eszmélés, egy újbóli halál erre a halott, kihűlt világra.

Fogadalmat tettem:
Újból írni akarok, újból megtalálni önmagamat.
Újból megtalálni a régi ösvényt, és többet le nem térni róla: megtartani a hagyományt, mely lelkemet összekötötte a mindenséggel, fel nem adni, inkább vele feloldódni egy új nap első sugarában. Elégni, elpusztítani az anyagiasságot, és újra fénylényként élni az örökkévalóságnak.

"De addig szívem csendes, és egy új hangra vár..."