"Egy meggyötört lélek dala"

Az alább olvasható "verset" 2002-2003 környékén vetettem papírra... Pontos időpontját nem tudom megmondani, mert az akkori lelki válságban született írásaim közül nem mindet datáltam...
Ami biztos, hogy Vácon íródott, valószínűleg akkor, amikor beláttam, nincs több esélyem első szerelmem visszaszerzésére. Álljon itt sötétlő mementójaként az elkövetett, és soha többé meg nem engedhető hibáknak...
----------------------------------------------------

Mi az?
"Egy meggyötört lélek dala"

Mi az, mi távolabb visz,

Ami nem enged, mi eltaszít

E gyönyörű partok elől?

Mi az, mi a gyönyört rúttá tesz

i,Mi az ártatlan lelket mérgezi,

S a lélek süketté válik...

Mi az, mi nem lehet enyém,

Mert elkövettem pár hibát,

Miknek réme már csak távolról kiált!

Mi az, mi fogva tart,

Mi nem enged, hiába küzdök,

Cellájába zár szüntelen!

Ki az, akinek szeme, arca, szavai

Még most is elmémben járnak,

Mint múlt idők tűnő szellemei!

Ki ellen vétkeztem, hogy

Ezek a sorok marják tudatom,

S érzéseim rabja vagyok!

A szerelem lenne?

A tiszta,Minek minden hangja szép,

S eltöltötte valaha szívem?

De nem! A szerelem vak,

S számító! reményem darabokra törte,

De az erő még bennem él...

Bennem ég a tűz,

Mi lelkemnek erőt ad,

Hogy legyőzzem önmagam!

(Lun, 2002-2003)

Ismét a céltalan út...

Ismét éjfél, ismét az éjjeli csend honol a táj felett...
Napnyugtakor ébredt, és felkelés után nyújtózott egy hatalmasat az éj leánya... Köntösének csillagai felragyogtak, s békés álmot hoztak erre a féltekére a világnak. Csak én klimpírozok még mindíg itt... Egy e-mailre vártam, de rá kell jöjjek, hogy sohasem fog megérkezni... Hát, a netes társkeresés már csak ilyen bizonytalan biznisz... Sohasem tudhatom, hogy mikor jön el az én időm... Bár felteszem, hogy most még büntetésemet töltöm, mellyel tartozom még az életemnek... A sok áldozat között, amit önként vállaltam, sajnos jópár olyan dologtól is elfordultam, amelyekhez elveim folytán ragaszkodnom kellett volna... Ismét az elmélkedés, és a világ passzív szemlélése következik....

hat év... pontosan akkor léptem erre az ösvényre először, és két évet bolyongtam rajta céltalanul, s lám ismét idevezetett életem útja, hogy kerengjek, és megtiszuljak ismét a földi élet terheitől, s majd újult erővel vethessem magam egy új szerelem hálójába... Jól ismert érzések kavarognak bennem: a vidámság álarca mögött lelkem forr, lázong a fennálló helyzet ellen, de sajnos be kell látnom, és lelkem mélyén tudom, hogy ez a helyzet most nem változhat! Nem léphetek vissza... Nem adhatom meg magam a csüggedésnek, és nem választhatom a rövidebb utat... Nem tehetek szívességet a világot emésztő betegségnek, hogy önként dobom el a lehetőségeimet...

"De eljön az idő, mikor én is letérek.
S meglátom a Nap fényét,
S a tömény illatban, kábultan fekszem,
napokig, hetekig, hónapokig,vagy egy életen át.

S majd azután?
Majd aztán én is láng leszek.
Lobogok majd a csarnokban,
és újra boldog lesz szívem..."
(Lun, 2002.12.16, Vác)

Akkor régen az iaido segített... Az újdonság varázsával hatott, és kiegészítette a kezdő wiccaként felmerülő réseket. Most? Most szembesülnöm kell azzal, hogy a wiccától is elfordultam, elhanyagoltam vállalt kötelmeimet és megtagadtam elveimet... Miért tettem? A válasyt soha sme fogom megtudni...

"Ki vagy Te? Mi értelme az életednek?" (Lorien, Babylon 5)

Mindig a legegyszerűbb kérdések a legnehezebbek... És mindíg a legegyszerűbb kérdések a legfontosabbak, mivel a válaszaink állandóan változnak, pillanatnyi jellemünk befolyásolja őket.

Holnap újból elkezdem... Felkelek a földről, leporolom bepiszkolódott ruhám, s újra harcba szállok a boldogságért; újból megpróbálom megtalálni az ösvényt, ami elvezet saját magamhoz. De addig tudatomat eméssze újra az a tűz, mely utam elején verseimet ihlette, s tisztítsa meg lelkemet... Legyek eggyé újra a Mindenséggel, s többé el ne hagyjam!

"I amar prestar aen... Han mathon ne nen, Han mathon ne chae, a han nostron ned gwilith..." (Fangorn, LotR)

Állomás...

Hullanak az esőcseppek, s nagyot koppannak a pályaudvar kövein. Egy leány áll ott, s figyeli a vagonok végtelen sorát, s hallgatja a tovatűnő kattogásukat a végtelen sínrengeteg buja kuszaságából.Szívében szerelem lángol, s szeme folyton keresi kedvesét a leszálló tömeg sokaságában, de nem lát mást, csak a peront elözönlő, majd onnan hirtelen eltűnő embertömeget. Vasárnap van, mégis mindenki a hétköznapok rohanásával suhan tova.De hirtelen eljő a csend, s a világ lelassul. Egy hosszú hajú ifjú ugrik le a beérkező vonatról, s a lendület meglibbenti szőke haját a késő-tavaszi szellőben. A fiú a leány felé indul lassú, mégis határozott lépteivel, s mikor meglátja kedvesét felé rohanni, felnyitja ernyőjét, hogy megvédje magukat a csepegő esőtől. A leány odaér, csókot váltanak, s átölelik egymást.- Üdvözlégy Szerelmem, már nagyon hiányoztál…

2004. 05. 09. Vonaton

A szerelem lépcsői, avagy "a kémia egy jetiszerű bazinagy állat"

"Szeretet nélkül üres a világ,
Szerelem nélkül meghal a vágy..." /Lun Istar - A Mindenség/

----------------------------------------------------------
Most indíthatnék azzal, hogy a szerelem egy bonyolult kémiai folyamat által kiváltott fals érzet, amely elhiteti velünk, külső szemlélőkkel, hogy az emberi faj még mindig naiv, ennyi katasztrófa láttán...

"Megméretheted tudatlanságodat abban, hogy mennyire hiszel igazságban, és a sorscsapásokban..." / Richard Bach - A Messiás kézikönyve/

Télleg ennyire egyszerű lenne a képlet? Egyltalán foglalkoznék ezzel a kérdéskörrel, így a fürdőkádból frissen kikászálódva, hogyha ennyire egyszerű lenne? Na ugye, hogy nem...
Pártatlanságom csorbáját nem áll szándékomban kiköszörülni, és elárulom: facér vagyok éppen... Most ezte természetesen nem felhívásként közlöm, ugyanis a keringőhöz most valahogy nincs kedvem... Önnön szubjektivitásomat igazolom, vagy épp objektíven vállalok felelősséget minden egyes szavamért... ki-ki döntse el, hogyan szeretné értelmezni a leírtakat...
A szerelem vak, süket, és béna állatfajta, de talán épp ezért rajongunk érte mi, minden apró és betegecskének látszó lényt megszánó emberek... Vagy talán hozzátartozik genetikai devianciánkhoz, mellyel öntudatra ébredtünk, és mindenható intelligenciánkkal igába hajtottuk a világ minden kincsét? minkét dologban a válasz természetesen NEM... Így, nagybetűvel, aláhúzva (kétszer is, és retinaégető fényerővel villogtatva a végtelenségig)

A szerelem a szeretet egyfajta átértelmeződése, az a különleges állapot, amikor minden, de minden lelki energiádat egy személyre fókuszálod, és életed minden örömének forrásává teszed. Örömödet leled benne, hogy megérintheted, hogy megsimogathatod, hogy becézheted, hogy hozzábújsz, hogy átöleled, és forró csókot lehelltek egymás ajkára. A sor végtelen hosszú, majdnem mint az, amelyben életem eddigi legnagyobb szerelme felsorolta, hogy mennyire sokoldalú vagyok, és igaza is volt... Most tekintsünk el attól a két sziklaszilárd ténytől, hogy nem vagyunk már együtt, és hogy nem nagy dolgokról beszélek most a sokoldalúság köntösében járva: kispárna, nagypárna, alvómaci, pulcsi...
Ugye? Egy emberi lény mennyi élettelen dolgot tud helyettesíteni saját akaratából, csak hogy örömet okozzon kedvesének... Na ugye, milyen egyszerű is ez? Lehet gyakorolni... (ichi-re kispárna vagy, nyi-re pedig alvómaci...)
A szerelemben sem szabad megfeledkezni az élet apró örömeiről, a mindennapi sikerekről és kudarcokról, az egyéb emberi kapcsolatokról; inkább még mélyebben bele kell merülni mendezekbe, de immár kettesben, kézen fogva kell sétálnotok közös világotok rétjein.
És most lépjünk még egy lépcsővel fejjebb abban a bizonyos lépcsőházban, amit Életnek neveznek... Bár a következő pontot inkább az ösztönlénység felé való visszalépésnek tekinthetik páran, de elárulhatom, hogy ők tévednek...
A szerelmi élet velejárója az intimitás is, az érzékek, és az igazi "kemény vegyületek" játéka... Még mindig nem a szexualitás, az talán majd következőnek... Lassan kell építgetnem gondolatmorzsáimból ezt a bejegyzést...
Tehát az intimitás: bizalmasság, bennsőségesség, meghittség... Nálam egyszerre jelenti mindezt, ha külön kell valamelyik eleme, akkor külök használom az adott szót, nem globálisan...
Tehát ráhangolódás a másik félre nyugodt, zavarmentes környezetben (tesók szobából alacsony röppályán történő kirepítése, némi fagyipénz társaságában), elöre nem deklarált formák és etikett szerint. Fontos? Természetesen... Továbbra is leszögezem, itt inkább a beszélgetős, bújós, néha picit birkózós-csikizős, de leginkább jó hangulatú együttlét, a szerelmi kapcsolatok alapja... Kihagyása végzetesen rövid kapcsoaltokat vonhat maga után...
Bépont... ugyanide... még egy lépcső... ez már nem a csiklandozás... Ez a különféle ruhadarabok alá történő beférkőzés művészete, de még mindig nem a csúcskategória... Feltérképezés, a különféle hiperaktív ingergócok felkutatása, és stimulálása... Itt már a kémia igencsak kaparja azt a bizonyos ajtót, és a kémia egy jetiszerű bazinagy állat... De még nem jött be a szobába, de a szaga már bekúszott az ajtó alatt...
Kövipont és lépcső kivitelezéséhez szükséges ruhamennyiségről megoszlanak a vélemények... Igen, a fránya kémiát beengedjük az előszobába, lábtörlés céljából... komolyodikj a helyzet, a megtalált ingerközontokat kezdjük csúcsrajáratni...
És befejezésül jöhet a kémia a lakásba, sáros talpaival mindent legázol...
Mondhatnám, hogy az ember életének egyik legmeghatározóbb pillanata, amikor néhány másodpercre kéjben és gyönyörben egyesül a társával, és rajta keresztül mindenséggel... A pillanat, amit ezen lépcsők végigjárása nélkül nem igazán tud értékelni senki... NA jó, tudom, ismerem a ház elejét bemázoló grafity-különítményt: a pasik minden ingerközpontja kb 20 centibe sűrűsödik, de ez természetesen nem igaz... Vagy legalábbis az ösztönlényként tengődő és az örökkévaló szépség lépcsőit nem ismerő laikusok (nem nézem le őket) így gondolhatják...

Visszaolvasva ezt a bejegyzést igazából nem erről akartam írni... De valahogy örülök, hogy mégis ezt sikerült belőle kihoznom...

Apró nehézségek...

Most így megint éjfél tájban elgondolkodtam a blogírás nehézségeiről: Mi lesz, ha elfogy az írni való?
Áh, ez nem történhet meg-vigasztalom magam- olyan nincs, hogy semmi említésre méltó ne történne pici világomban...

Most is néhány ilyet szeretnék megosztani, kevésbé irodalmi stílusban:

Kedves ismarőseim és barátaim tudják, hogy a hét elejétől állok alkalmazásban kis hazánk egyik legjelentősebb felsőoktatási intézményénél, mint számítástechnikai meg telefonos műszaki elintéző csapásmérő kartárs-pajtás... Az intézmény neve nem lényeges...
Mai napomat annak szenteltem, hogy feltérképezzem (frissen integrálódó kartársként) kollegiális környezetemet, hisz mindig jó, ha tudom, kinek mi a gyengéje, bogara, érdeklődési iránya. Páldául kiderült, hogy egyik kedves kollégám érdeklődik a harcművészetek irányába (Persze inkább passzív szemlélőként). Egy másikról kiderült, hogy a számítástechnikai őskortól foglalkozik gépekkel. Újra meghallgattam a kötelező, és leginkább saját bőrömre menő balesetvédelmi eposzt, ami azért érdekes, mert szerverfarmocskánk tűzoltórendszere igencsak agresszív elven működik... Maradjunk annyiban, hogy inkább tartózkodnéék a forrásban lévő bor mellett ősszel a pincében, mert a fulladás folytán történő elhalálozás mindkét helyen garantált, csak nem mindegy, hogy egy hordó borért, vagy néhány egykrisztálykupacért kockáztatok... mármint látogatást... állítólag a szerverfarmon kb fél percem van a legközelebbi vészkijárat elérésére... reméljük nem lesz rá szükség... HA igen, edzőtáborban megtanultam futni (mint a nyúl),
Megkaptam céges emilcímemet is, amihez hozzá tartozik, hogyha picit türelmesebb vagyok, akkor nem kellene Lotus-szal szívnom a fogaimat, hanem puTTY-olhattam volna is (terminál kliens)... na mindegy, nem megy ez a linuxra átállás...

Hazatérve térhettem ki régi melóhelyem felé gépet mókolni (igen, trágya munka volt) 4 órában zsebecskébe mindössze 2000, infláció-rezonáns jó magyar forintért)...

A nyár is baromi gyorsan elment... Hétfőn agyaltunk kedves haverommal ezen... "Úhh basszus, majdnem tegnap volt, amikor..." kezdetű mondatok repültek alacsony orbitális pályán...
Télleg gyorsan elment... Júliusban még unatkoztam, aztán az augusztusi tábori szezon...
Ninares és még sok más pozitív életvidám ember részvételével... Bár a gyerektábort leszámítva picit nyögve nyelős volt a hozzáállásom... na mind1...

Megyek alvadok reggelig, mert a napi parancs üvegkábel szerelés lesz, és még életemben nem próbáltam, és nem kéne fáradság folytán az ujjaimból is optikai interfészt faragni... Bár kifejezetten előnyös lenne az internetet egyenest az agyamba vezetni némi száloptikán, kihagyva a számítógépet a rendszerből... de hát ezt hagyjuk a jövő kutatóira...

Meg este edzés is lesz, aztán majd megint éjfélkor kerülök ágyba... vagy nem...

Legyen avége egy haiku a világ sivárságáról:

"Vérbe holt mező,
Felette a csatazaj
Csak múló árnyék..."

Néhány szó a szeretetről...

Kellemetlen események késztettek ennek, az alapetően szívemnek is kedves emberi érzésnek mostani leírásáshoz. Aki netalán magára ismer a kellemetlen események mögött, az nem biztos, hogy a véletlen műve...

----------------------------------------------------------------------
Szeretet:

A tiszta és őszinte szeretet egy a legősibb emberi érzések közül. Mondhatnánk azt is, hogy az intelligencián, a nevetés képességén és a behajtható hüvejkujjon kívül ez tesz igazán minket különbözövé az ösztönlényként tengődő állatvilágtól.
(Nem mintha az állatok nem lennének boldogok, vagy ne szerethetnének, hiszen tudjuk, hogy ők is képesek ilyesmire, de választékosság tekintetében nem érik még fel sajnos az emberi szeretetet, vagy boldogságot...)

Szeretet és boldogság... Óh... Valami igazán jó párosítást kerestem, és most megtaláltam...
Aki feltétel nélkül, és tisztán képes szeretni, előbb-utóbb elnyeri a boldogságot...
Milyen kár, hogy az ilyesmi csak gyermekkorunk tündérmeséinek lapjain teljesedik be... Bár természeretesen nem a mesék kiagyalói naívak, vagy eltévedtek, csak napjaink világa egy ilyen sivár, érzelemmentes hely, ahol az igaz értékeket sajnos már nem igazán becsüli senki meg...

Büszke vagyok arra, hogy tudok feltétel nélkül szeretni ebben a kihűlt világban is. Az élet apró szépségei sok érzelmet szabadítanak fel lelkemben, amit most szeretnivaló kedves nélkül sajnos nem tudok hol kiélni. Így marad a szeretetbank üzemeltetése...
Nem vicc:
Fogod a túláradó szeretetedet, és kamatmentes, vissza nem térítendő támogatás formájában embertársaidnak adod. Na persze, hogyha vagy elég merész ahhoz, hogy bizonytalan befektetésbe fogj... Mondhatnánk azt is, hogy filléres hitelt folyósítasz...
És mit kapsz vissza? Nagyrészt semmit, de azok, akiknek a te pici szeretetmorzsád épp meghozta az átlendülést az élet napos oldala felé biztosan megtalálnak, és százszorosan... nem is: százezerszeresen adják vissza a szeretetedet.
Persze nagy a rizikó is, mert az emberek önzőek (ez is egy igazi különbség az állatvilághoz képest).
Sok szeretetet kell szétosztanod, amíg egy apró morzsányit is visszakapsz, de szíved minden boldogsága legyen akkor veled, mikor megkapod, és boldogsággal telt élet lesz osztályrészed...

Szeresd embertársaid
szeresd családod, szeresd barátaid
szeresd kedvesedet mint senki mást a világon
Szeresd a világot, mely körülvesz
Szeresd a természetet, és bolygódat ami hátán hordoz Téged

S ha mindezeket szívedbe zártad szereteted gyémántkemény lakatjával,
Akkor szeresd önönmagad,
és élj választott hitednek és hivatásodnak, és szeresd azt is tiszta szívvel

S egy örök, szeretetteljes élet jut neked osztályrészül, s talán hozzájárulhatsz ahhoz is, hogy a világ ismét egy barátságos hely legyen.

"Legyen Úgy!"

Éjféli elmélkedés

Komoly gondolatok általában éjjel, vagy a természet csendjétől körülölelve rohamozzák meg az embert, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.
Néhány gondolatébresztő, érzelmes szám meghallgatása után óhatatlanul is szembesülnöm kellett saját helyzetemmel, és jelenlegi helyemmel ebben a világban.

Ismét blog... Ismét írások...
Ismét ismeretlen és ismerős emberek esetleges hozzászólásai.
Csodálók és tisztelők arccal, arc nélkül, és lehet, hogy arcátlanul arcoskodva...

Kell ez nekem? Önzően önös érdekeim megkívánják önönmagam lélektelenül lelkesítő, vagy tán lélekemelően emelkedett, felmagasztaló, vagy tán megalázó kitárulkozásait?
Remélem kedves olvasóm még nem veszítetted el a fonalat szavaim szörnyű szövevényesen tekeredő kígyőbőrének tekervényein.

Játék a szavakkal? Tánc az érzésekkel? Mégis mily cél kell, hogy blogomat, mint eszközt szentesítse? Tudom most a választ? Kell most tudnom? És a legfőbb kérdés, hogy miért fecsérelem saját, és mások idejét ily értelmetlen szócsavarásokkal?

--------------------------------------------------------------------

Éjfél van...
A hold rója évmilliós körútját a csillagok között az égen. Az álomtündérek még nem értek ide, de lehet, hogy nem is készülnek felém vetődni? Részemről teljesen mindegy... Legalább írok néhány sort. Ismét elkezdem kitölteni az élet leckekönyvét, elkezdem levezetni az élet értelmét, s ha butaságokat írok a képletbe, akkor most nem fogom kitépni a lapokat, mint tettem az elmúlt négy évben. Most igyekszem a hibás következtetésekből tanúlságokat levonni, és nem szimplán továbblépni. Túl sok barátom lapját téptem ki a múltban, és túl sok lehetőség előtt vágtam be durván az ajtókat, csak hogy az örökkévaló szerelem ígéretéért éljek. Ezt a hibát nem szabad többet elkövetnem.

Teljes agytisztító zenekúrát tartok, a fejhallgatómból durvábbnál-durvább ritmusok dübörögnek át hallójárataimon és elmémen, mint egy megvadult úthenger... Menekülnek a csalfa érzelmek, száradnak a szomorúság hófehér, fagyos könnyei...

Egy új nap virrad holnap, mely magában hord egy másik lehetőséget az életre, sok lehetőség fonala szakad el minden másodpercben, mely addig eltelik.
Vár a fürdőkád, és utána az éjjel békés vándorlása létsíkokon, időn és téren át.
Hogy ott mit találok, azt előre sajnos még nem tudom, talán útravalót a jövő utazásához.

Az élet szemlélődés, az élet tanulás, az élet tapasztalás.
Az élet kudarc, az élet csalódás, az élet elfordulás.
Az élet újrakezdés, az élet felemelkedés.
Az élet a szépség keresése...


"A kör előált,
Háromszorosan vetve, vízzel, sóval, és tűzzel.
Határain belül az én szentélyem vár,
Belőle gonosz távozz el!"

"Légy Áldott!"

Tegnapi haikuk

A tegnapi Duna-parti sétát megindító haiku-írás eredményei:

"Eleven világ,
Színe már szürkébe holt.
Őszi Duna-part..."

"Őszi Duna-part
Arcom szél cirógatja
Lelkem üres már..."

"Elmém üres már,
Gondolat nem járja át,
Jöjj el eszmélés..."

Az Ifjú naplója (újratöltve)

És újra blog...

Lehetett vagy 4 éve, amikor életem első blogjának véget vetettem. Nem azért tettem mindezt, mert tehernek éreztem a naplóírást, hanem mert minden energiámat felemésztette egy, az örökkévalóság ígéretével kecsegtető szerelem. Mára véget ért, és nekem újra önmagam keresése lett a feladatom: egy új életcél kitűzése, a régi hibák újbóli el nem követése, és a menthető megmentése a régi, mára romokban heverő kapcsolataimból.

Mi volt a pillanat, ami újbóli naplóírásra ösztönzött?
Talán a tegnapi délután érett meg újra az idő erre, amikor Vácott a Duna-part kövein álltam ott, ahol a föld és a víz összeér, és a folyó néha át-átöleli a part menti sziklákat. A változás szele fújdogált egész délután, és az volt az érzésem, hogy valakivel, egy rég látott ismerőssel találkozom, mielőtt leszáll az est.
Önmagam volt az ismerős... A part menti szélben szállva lelki füleimbe súgott valamit, ami szavakkal, sőt még érzékekkel sem fogható fel, a fagyott lélek borzongása, és a lelki béke melegsége egyaránt benne volt abban az érzésben.
Egy újbóli megtisztulás, egy újbóli eszmélés, egy újbóli halál erre a halott, kihűlt világra.

Fogadalmat tettem:
Újból írni akarok, újból megtalálni önmagamat.
Újból megtalálni a régi ösvényt, és többet le nem térni róla: megtartani a hagyományt, mely lelkemet összekötötte a mindenséggel, fel nem adni, inkább vele feloldódni egy új nap első sugarában. Elégni, elpusztítani az anyagiasságot, és újra fénylényként élni az örökkévalóságnak.

"De addig szívem csendes, és egy új hangra vár..."