2015. február 6., péntek
Előre tovább...
Valamelyik este ment a tévében, kollégákkal meló után megfáradva bámultuk a nagy agymosó képdobozt Mohácson, össze-vissza kapcsolgatva, és beleszaladtunk, szerencsére majdnem az elejétől nézhettük, bár reklámszünetekkel, és némileg kurtítva, ahogy már itt Kis Hazánk kertévéiben szokás...
Aki ismer, az tudja, hogy sokszor gondolkodom nagy, sorsfordító változásokban, eposzokba illő cselekedetekben és bölcsességeken. Szeretem a szerethető hősöket, a megérthető antihősöket, és hiszek abban, hogy vannak könyvek, versek és filmek, amik tényleg meg tudják változtatni egy ember életét. Valahogy így voltam ezután a film után is...
A srác, aki körül szétesik minden, mégis küzd, sorozatos földre kerülés után is csak megy tovább, és ahogy hullanak szét a dolgai, úgy küzd egyre keményebben a továbblépésért.
Szerintem feljegyzem a kedvenceim közé, és mint ahogy régóta ajánlom Richard Bach műveit, úgy fogom ezt a filmet is terjeszteni.
Változások szele fúj, és itt nem a politikai csatározások újabb fröcsögő harcosa kívánok lenni...
Saját mikrovilágomban kezdtek a dolgok ismét mozgásba lendülni. A részletek nem érdekesek, legyen elég annyi, hogy több fronton is tennem kell valamit a tespedés és az állandó fásultság ellen, régóta érlelődő, húzódó külső és belső konfliktusoknak kell pontot tenni a végére valamilyen módon...
"Nézd, ha lett volna egy dobásod, vagy egy lehetőséged, hogy elérj mindent, amit valaha akartál, de csak egy pillanatnyi. Megragadtad, vagy hagytad volna elsiklani?"
2014. január 6., hétfő
Az ingyenes fogorvosi ellátás, avagy nekünk csak a selejt maradt?
Ismerősök javaslatára a SOTE Szentkirály utcai fogászati rendelőjébe szédültem be... Ismét egy rossz döntés volt...
Megértem én, hogy a szabadságolások miatt tömeg van... Azt is, hogy lassabban halad a sor...
"minek jött estére, na jó ki tudom húzni, de lehet eltöröm, akkor viszont vissza kell jöjjön délelőtt a szájsebészetre..." - na jó picilány, tedd le azt a fecskendöt, és lehetőleg gyorsan válts szakmát... főképp mert nem a pici valagadból rángattál elő, és képzeld este fél 6 óta itt szívok, nem szeretnélek leterhelni a műszakod elején...
2013. április 16., kedd
Ébredés...
Messze járok, nagyon messze...
Az Ifjú, aki legrejtettebb gondolatait az internet szellőjébe súgja, s vele örömét, bánatát és véleményét...
Nos ő épp nem jár köztünk...
Bedarálták a mindennapok, a határidők, a munka, az edzések, az állandó megfelelés kényszere mikrovilágának minden területén...
Álomba merült...
Álmai felett a valóság szövétneke belegabalyodott a világot megmérgező tudatlanság, gyanakvás és a média agymosásával fejünkbe nevelt múló értékekért vívott folyamatos harcok kemény acélszálai közé.
Nyugtalan álmot láttam eddig... Izzadságom bűzére ébredek, és érzem, hogy az ágynemű mindenféle elfogadott formát nélkülözve gabalyodik egymásba, szoros gúzsba kötve engem... Fáradt, és álmos vagyok, vissza akarok feküdni, de a zsongás, amit ott felejtettem a valóságon túl nem engedi, és csápjaival igyekszik átverekedni magát a létsíkok határán...
Álomból ébredek...
Egy leány halk nyöszörgő hangja ránt ki a tespedtségből... Segítségért könyörög, mert ebben a pillanatban egyedül
áll az egész világgal szemben... Épp senki nem hajlandó vigyázni rá... Ébrednem kell...
Csipáimat dörzsölve a szememből körültekintek a sivár tájon, és szomorúan veszem észre, hogy semmi nem változott itt...
Kiüresedett és beteg világ vesz körül, mégis mellettem közvetlenül élet sarjadt a semmi közepén... Mikrovilágom - amelyet sikerült kiszakítani ebből a fertőből - virágzik, élettel teli, még ha időnként árnyék is vetül rá, de él...
Szeretet vesz körül...
Érzem, ahogy az ereimben végigzubog az új nap energiája... Lehet kevés adatik meg egy napra belőle... De ahogy nyúlnak a nappalok, és a világ ismét színekkel telik meg, biztosan több jut nekem is belőle...
Egy kéz simít végig a vállamon, egy száj lehel csókot arcomra...
Hallom a telefon hangszóróján felzengni készülő muzsika első hangjait...
5:45...Budapest...
Jó reggelt Világ...
2012. november 15., csütörtök
Egy új story?
----------------------------------
- Katerina!
A komornyik cipőinek sűrű kopogása verte fel az álmos kastély reggeli csendjét.
- Kateríííínaaaaaa! Kisasszonykám! Merre jár már megint. – tanakodott az öreg Smith – Miért ver engem az ég ezzel a lánnyal. Katerina! Katerina drágám!
Aldburry sík, rendkívül fás, és annál is inkább álmos, ködös reggelébe csöppentünk bele, az Úr 1880-as éveiben. A pontos dátum amúgy is mindegy, talán az ősz a megfelelő évszak történetünk elmeséléséhez…
- Katerina!!!
- Jajj, ne óbégasson már annyit Smith úr. Még felveri a házat – csattant fel Mrs. Chewsdale, a házvezetőnő – Különben sem kellene már rohangálnia… A maga korában… - Nade Sybill, kérem… Tudja, hogy a kisasszonykának ma korábban kell elkészülnie, szerda van.
- Ó, maga vén lókötő… Hagyja már élni a szegény kisasszonyt egy cseppet. Későig olvasott az éjjel. Ezek a rendszerű ifjúkori huncutságok meg úgysem olyan fontosak… Ez végülis már a XIX. század ha még nem vette volna észre.
- Sybill. Magát egyszer az áldott jó szíve fogja a sírba vinni, de az ifjú hölgy már eléggé felkelt, mivel nem találtam a szobájában, mikor a reggeli teáját szervíroztam. Megyek körülnézek az istállóknál is, de ha megint ez a Duncan gyerek csapja neki a szelet munka helyett, akkor megnézheti magát…
- Ó George, ne legyen már ennyire szívtelen – mondta a becsapódó ajtónak –Miért ver minket az Ördög ezzel az öreg bútordarabbal…
Duncan, a fess skót lovászlegény épp a reggeli ganajozáshoz készülődött, mikor meghallotta az öreg kiabálását. – Na, már megint mi izgathatta fel ennyire a vén lókötőt? – motyogta maga elé. George apó korát meghazudtoló lendülettel robogott az istállók felé. Szájában füstölő pipája mondhatnánk mókásan: némi expresszvonat jelleget kölcsönzött neki.
- Álljon már meg öreg! Ha így menet közben szívja azt a kapadohányt, még szívrohamot kap itt nekem! Különben is hová rohan? – kurjantott oda a fiú fülig érő mosollyal.
Az öreg hallotta a pimaszságot, de valahogy jobban lefoglalta az udvaron átvágva a bokrok alatt szeme elé táruló látvány. A bokor alatt ott feküdt szeretett kisasszonykája, szerteszakadt hálóingben, szutykosan, mintha az éjjelt a disznókkal töltötte volna.
- Dobd el azt a vasvillát azonnal fiú, és gyere segíts! – kiáltotta a döbbenetből eszmélve – Siess már te haszontalan! –és ezzel letérdelt a leány mellé. Még volt benne élet, bár csak egy hajszál tartotta ebben a világban – Siessél már jobban, vagy szíjat hasítok a hátadból te marhapásztor fattya! A füleden ülsz? Fogd gyorsan a kisasszonyt, és vidd a szobájába! Szólj Mrs. Chewsdale -nek a konyhában, hogy forró fürdőre lesz szükség. Igyekezzél már!
Valahogy így kezdődött el…
2012. június 11., hétfő
A Csengettyűsök...
Bár átgondolva és elemezve az álmomat... Rá kell jöjjek, hogy egy igazi társadalomkritika kerekedhetne a történetből... lehet még sorozat is kisülhetne belőle... Majd meginterjúvolom Ninares kolleginát, hogy vállalja-e majd...
Tehát a Csengettyűsök titkos társasága:
Természetesen egy félig titkos társaságról van szó, akiknek feltett szándéka, hogy napjaink emberének viselkedését elemezzék egyénenként, és tömegként. Ezt úgy kivitelezik, hogy kész helyzeteket teremtenek a városban lézengő embereket bevonva, akik természetesen nem tudják, hogy egy kísérlet részvevői.
Főhősünk egy ilyen kísérlet után fedezi fel a társaság létezését, méghozzá a kísérlet vezetőjének meghívására velük tart a "búvóhelyre", ahol elmagyarázzák az egész kísérletet.
Azért nevezik magukat Csengettyűsöknek, mert minden teljes jogú tagjuk egy csengettyűt hord magánál...
Elöljáróban ennyit, ha időm engedi megírom a nyitótörténetet, amit az álmomban a múzsa megmutatott nekem...
2012. február 10., péntek
2011. október 31., hétfő
A Kövek Körén túl...
Ritkán adatik meg az ember életében, hogy megérintsen a történelem...
Stonehenge viszont más... Ahogy meglátod, egyből átzúdul rajtad háromezer év fénye, árnya, bölcsessége, bánata...
Hihetetlen hely... A világ egyik igazi ős alkotása...
Picit nehéz egyéválni a szellemével, és hallani a kövek között kóborló lelkes susogását, mivel szinte mindig százak akarják egyszerre látni, érezni ezt a varázst... Lehet rosszkor voltunk ott...
Viszont bevallom, hogy életem egyik nagy álma teljesült azzal, hogy ott voltam...
A laikus szemlélő számára ez a kultikus hely nem más, mint egymásra pakolt kövek halmaza... Viszont számomra egy régen letűnt kor bölcsességének utolsó látomása...
A történelem egyik legnagyobb alkotása zajos környék... két főút között terül el Salisbury mezején, mellette birkák legelnek villanypásztorok gyűrűjében...
Elnézve a zajos, bámész tömeget valahogy nem igazán látok túl nagy különbséget a kertés két oldala között...
Zaj... tömeg...
Fényképezőképek kattogása, gyerekzsivaly, szülők hangos rendreutasító szavai, mikor csemetéjük a kötélkerítésbe kapaszkodik vagy épp át készül kúszni alatta...
Birkák itt is és ott is...
Bár a szél...
A szél elfeledett korok dallamait hordja a Kövek Körén át, és körbe...
Ha el tudod csendesíteni elmédet, talán meghallod...
Ha meg nem, akkor láttál valami állandót, amit magaddal vihetsz a további életedbe, és talán más ember leszel miután kilépsz a kapun...
2011. október 24., hétfő
Emlékek...
Én sem...
Bár a technika ezt is lehetővé tette...
Érdekes eset, mivel pont ma mentem el melóba jövet a házuk előtt, és eszembe jutott, hogy mennyit jártam arra abban a majdnem fél évben... Egy pillanatra átsuhantak rajtam az akkori gondolatok, tervek, álmok és gondok...
Ő ma elővette az akkori naplóját és eszébe jutott, hogy mi lehet velem...
Sorsszerűség...
Annának hívják, 16 éves volt, én pedig 18...
Gyerek voltam még...
Gyerekek voltunk mindketten, épp csak bontogattuk a szárnyainkat, és épp csak kinyitottuk szemünket a világra...
De megtanultam szeretni, úgy ahogy előtte sohasem tettem...
Megtanultam tisztelni, és megbecsülni...
És talán pont általa tapasztaltam meg azokat a mély érzéseket, érzelmeket amelyek megélése azóta is fontos számomra... Ezt az alapot adom tovább minden útkeresőnek a szerelem világában... És a "szerelem lépcsői" is tőle indultak, és fejlődtek később tökélyre másokkal...
Nem éreztem akkor, hogy szép véget ért... Ma az életem sokféle csalódása után már csak egy apró bosszúságnak tetszik...
Jókor, és jó helyen voltunk...
Ez a találkozás meghatározó volt az egész életemre nézve...
Utána kezdtem írni...
Utána tértem rá a harcművészet ösvényére...
Utána fedeztem fel a Wicca-át, s azon keresztül a világot mozgató erőket...
Hogy haragszom-e még, hogy akkor úgy döntött?
Természetesen nem, bár szívem mélyén sajnálom, és egész életemben sajnálni fogom, de ez valamennyire természetes emberi reakció... Viszont most nem lennék itt, nem lennék ez a személyiség, és az életem teljesen másképp alakult volna... Úgy vagyok vele, hogy sokkal több jót adott, mint amit egy egész élet alatt meghálálhatnék neki...
Például tőle származtatom azt az érdekes tulajdonságomat, hogy az a lány, akit igazán szeretek, és nagyon fáj az elválás tőle, megtalálja élete párját a szakítást követő rövid időn belül...
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 2 lányt "adtam férjhez", egyet eljegyeztek, és másik három is úgy tűnik megtalálta a párját...
Megrohantak az emlékek...
Érdekes pillanat volt...
2011. október 8., szombat
Ismét csak rólatok...
Most komolyan: Tényleg ezek vagytok Ti? Barátok, vagy egymás esküdt ellenségei? Ideje lenne végre eldönteni...
Ha egymás barátai vagytok, akkor miért nem tisztelitek meg egymást feltétlen őszinteséggel, építő kritikával és őszinte tisztelettel?
Ellenségek vagytok...
Csak a hibákat keresitek a másikban. Találtál? Juhéjj, most majd jól szanaszét szekálod vele, mi? Ez a kis elcseszett életed egyetlen igazi öröme.
Vagy nem így teszel? Nem-nem. A kedvenc cimboráddal osztod meg, akit ugyancsak semmire sem tartasz? Hát persze, őt bezzeg kedveled azért, ugye? És mi van, hogyha ez egyoldalú? Nem tartod lehetségesnek, hogy az általad oly' megbecsült cimbora első útja a megszégyenítetthez vezet? Nem...
Olybá tűnik, hogy megszívtad...
Tudod mit?
Építs egy egyházat te is a maradandó emberi értékek megtartására! És el ne feledd, hogy ettől - és hiába rajonganak körül hívőid - ugyanaz az elcseszett kishitű, alkoholista, függő, antiszociális vagy bármely negatív emberi vonásod, vonásaitokat említhetném.
Tudjátok mit?
ILLÚZIÓROMBOLÓAK VAGYTOK...
2011. szeptember 2., péntek
Az Átmenet generációja...
http://nolasyn.blogspot.com/2011/09/honnan-jottunk-es-hova-tartunk.html
Elcseszett egy generáció a miénk. Élünk a mindennapok forgatagában, álom, cél és remény nélkül. Elvették az álmainkat, elfelejtettük céljainkat, talán sosem volt reményünk. Mindig csodáltam azon magyar embertársainkat, akik a korábbi rendszerben szabadságuktól megfosztva éltek, mert véleményt nyilvánítottak. Mert másként gondolkodtak. Mert nem volt senki, aki felemelte volna szavukat védelmükbe.
Mégis Ők tudtak remélni. Ha mást nem, akkor azt, hogy a cellájukba bejut a napfény. Mert ha láttad a napfényt, akkor a Remény édes sugara költözött vissza Lelkedbe. Valami elemi ösztön tarthatja fel bennünk a vonzalmat a Fény felé. Nem hiába térnek vissza a Fénytől a halottak... Az Univerzum Titka benne rejlik.
Sosem fogom elfelejteni, amikor a Pest Megyei Pártfogóknál voltunk gyakorlaton, elmentünk a váci büntetés-végrehajtási intézetbe is. Körbevezettek minket az egykori Doberdóban. Politikai foglyokat tartottak itt bezárva. Aki idekerült, számos kegyetlenkedés lett osztályrésze. És miért? Mert egy torz eszme torz rendszere került hatalomra, ahol senki sem lehetett igazán önmaga. Csak egy báb, ha túl akart élni. Az elmúlt évtizedek fiataljai megküzdöttek saját magukért.
De mi, a '80-as évek szülöttei tálcán kaptuk az életet. A szabadságot. A szabad akaratot. Lehetőségeket. És mit kezdtünk ezekkel a kincsekkel? Elkótyavetyéltük. És most itt állunk, közel a 30-hoz, és nem tudunk felmutatni egy felépített Nemzetet. Elvesztettük identitásunkat, amikor minden az ölünkbe hullt. Már nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk merre tartunk, csak sodródunk az európai árral.
Vagy lehet, hogy én látom rosszul, és tulajdonképpen minden rendben van.
Krónikás: Ninares
----------------------------------------------
Kemény kérdés...
Ahogy én elnézem, picit mi is hibásak vagyunk az utánunk jövők hanyagságáért is, mert nem mutattunk jó erkölcsi példát. Mint ahogy sokan közülünk szintén nem kapták meg, mert szüleik, rokonaik a hirtelen jött szabadságtól megrészegülve nem mutatták meg... Elcseszett nemzedék vagyunk valóban... Az átmenet egy értékes múlt és egy egyre kevésbé értékesnek tűnő jövő között...
Fordulópont vagyunk, az átmenet gyermekei... Vagy magunk erejéből mentjük meg az előttünk járók bölcsességét, vagy az utánunk jövőknek semmi nem marad amiért élniük érdemes...
(Lun)
2011. augusztus 8., hétfő
Egy disszertáció zárszava
Ismét szembesülhettem saját magammal, a korlátokkal, a gondolatokkal.
Az egyik kedvenc témájában tett utazás mindig egy picit megváltoztatja az embert. Látom, hogy honnan indultam, és hogy hol tartok most. A következő lépés előtti elmélkedés ideje ez. Azt, hogy vihar előtti csend, a mélybe merülés előtti utolsó lélegzet, vagy épp a végtelen égbe történő szárnyalás előtti lendületvétel, a megvilágosodás felé vezető lépcsőkön tartott apró pihenő… Erre nem tudom, nem tudhatom a választ. A múltból érkeztem ebbe a jelenbe, mely a jövő felé húz folyamatosan. Egy pillanatra időzöm itt, hogy utána eltűnjek ismét.
Elkészültem, a gondolatok már a papírhoz rögzültek, nem szakíthatja már senki el onnan őket.
„Sohasem voltunk, és soha nem is leszünk...
Egy villanás, és tovatűnünk az éjben oda, ahová már nem tudsz követni bennünket...
Pásztorok vagyunk, figyelők, tanárok, és tanulók, elmúlt idők, letűnt korok vándorai. Költők vagyunk, dalnokok, festők és faragók; Bölcsek voltunk, de bolondok is egyben…
Sohasem léteztünk... Mégis köztetek járunk csendesen..."
2011. július 7., csütörtök
"A Megosztott Isten"
Nem tudom miért, de érdekes módon szeretek ebbe a létidőbe utazni...
Arrakis, Dűne...
II. Leto, a lényegében homokféreggé lett Istencsászár otthona... Születésének és halálának helye, életének színtere, gondolatainak teremtője és őrizője, háromezer éves uralmának trónterme, és némaságban továbbélő tudatát hordozó újabb homokférgek hordozója...
Először olvastam el, és ezzel kerekké vált a nyolckötetes főszál, Frank Herbert életművének legjelentősebb regényfolyama...
Most így a végső katarzist követően picit úgy érzem, hogy meg kell állnom, és gyorsan végigpörgetni a regény eseményeit... Az egyes karakterek jellemét, cselekedeteik helyességét... Valahogy furcsa a történetnek ez a fejezete, ugyanis nem lehet benne szétválasztani a hősöket és az antihősöket, valahogy egyik tábor sem valamily' önös érdektől vezérelt, mindenki egy jobb világért dolgozik...
Irigylem picit Leto-t... Neki megadatott, hogy lássa a jövőt minden lehet, és tudatosan alakítsa az események minden végkifejletét, és tudatosan hajlított az eseményeken egy olyan irányba, amellyel lehet kiérdemelte a "Zsarnok" megnevezést az őt követő korokban, de ismerve a történetet elejétől a végéig... Minden, amit diktátorként, az egész emberiség Istencsászáraként megtett egy sokkal későbbi nagy katasztrófa megelőzését szolgálta... Jó lenne, ha többen ismernék ezt az - nem túlzás epikus magasságúnak nevezni - művet... Jelenkorunk nagy vezetői tanulhatnának belőle némi emberséget... És aki ismeri, az tudja, hogy II. Leto klasszikus értelemben véve nem volt ember...
Mesék, mesék és mesék... Köszönöm, hogy velünk vagytok, és néha kiragadtok minket a mindennapok egyhangúságából, és általatok néha picit másoknak képzelhetjük magunkat, feledtetve, kiszínezve, kifacsarva, vagy kifigurázva a világot amiben ténylegesen élni vagyunk kénytelenek...
"SIAYNOQ! Már hiszek"
2011. május 24., kedd
Hajnali ébredés
Most a Hajnal még csendes,
Telihold nyugszik...
Hajnal nyújtózik
Szekér zörög az úton.
Ébred a Világ...
Egy Ifjú ébred,
A végtelen út várja,
A Dicső Halál...
Csak egy villanás,
Pilláim lezárulnak
Nincs több fájdalom...
(2011.05.18. hajnal, vonaton)
2011. május 11., szerda
Egy újabb törés...
Ez már működött,
Mikor a szádba rakták elhallgattál,
Hát tessék itt van..."
Vannak dolgok, amiket sajnos nem tudok néhány sor nélkül hagyni... Lehet, hogy megnyugtat ha kiírhatom magamból azokat a dolgokat, amik bántanak, vagy nem vagyok képes felfogni, az igazságérzetem nem enged nyugodni.
Ma is egy ilyen történt.
Hallottam, hogy változás készül, valami feszültség araszolt a levegőben alig észrevehetően előre... És ideért...
Van aki tudja, van aki nem, a bejegyzés címkéje mindenképp utalás a dolog természetére. El kellett érkeznem egy olyan fordulópontra az életem egy területén, ahonnan látom, hogy merrefelé kellene indulnom, és milyen kompromisszumokat kellene felvállalnom, de a történtek után... Valahogy nincs lelkierőm folytatni... Emberi dolgokról beszélünk, egy évek óta tartó konfliktus nem túl ésszerű, vagy másképp fogalmazok: TEKINTÉLYELVŰ, CSŐLÁTÁSÚ és LEGMESSZEBB MENŐKIG PRIMITÍV MEGOLDÁSÁRÓL.
A konfliktus nem az én dolgom... A részvevők közül az egyik így döntött, mert hatalmában állt... Kész... Alkalmazkodás az új helyzethez...
"Útvonal újratervezése, 300 méter múlva fordulj balra..."
Szerencsére úgy érzem tudom, hogy kihez szeretnék hűséges maradni önmagamon kívül...
2011. május 1., vasárnap
BARÁTOK
Futunk a pénzünk, a munkánk, a tanulnivalók, életünk szerelme, vagy csak épp a mindennapok apró boldog pillanatai után. Elsodort az élet, sokan még többfelé járunk. De megvan az ideje és a helye néha a megállásnak, néhány ital elfogyasztásának, vagy épp néhány pillanatnyi nyugodt csendnek, és eközben egy tartalmas beszélgetésnek...
Nem vagyunk tinédzserek, barátságunk nem csak órákig tart, és nem ér véget ha valamelyikünk épp megbotlik és számunkra kellemetlenül, vagy ép csak "nem trendin" cselekszik, viselkedik...
Nincs szükségünk pszichológusra, amíg itt vagyunk egymásnak, bármikor, bárhol képesek vagyunk felrángatni egymást a padlóról...
Néha ugratjuk egymást, de mindannyian tudjuk, hogy csak görbe tükröt tartunk egymás szerethető rossz tulajdonságai elé...
Nem kell a hangos zene és a féktelen bulihangulat, nem kell a mérhetetlen mennyiségű kétes eredetű szesznemű... Elég egy csendes esti beszélgetés...
Nem írunk katalógust arról, hogy mi mindent tettünk meg a másikért, és magunktól érezzük kellemetlennek ha felgyűlnek az apró szívességek amikért adósak vagyunk... Nem akarunk az egész világnak hadat üzenni a másikért, elég egy jó szó vagy valami csekélynek látszó tett...
Ilyenek vagyunk mi...
2011. április 20., szerda
Mit akarsz?
2011. március 18., péntek
2011. február 25., péntek
A Hajnalvándor útja
Narnia... Egy újabb kaland a mesék és a varázslat földjén...
Egy történet arról, hogy minden rosszat, ami velünk történik mi emberek teremtünk meg önzéssel, kapzsisággal, félelmeinkkel... Nem mondom el a történetet... Mindenki olvassa el, vagy nézze meg filmen :)
Viszont a film hiába nem öleli fel a maga teljességében a könyv epikus ívét, mégis Eustace jellemét kiválóan megrajzolja...
Hiába minden önzés, mindig képesek vagyunk változásra...
És legfőbb feladatunk valami magasztosabb cél szolgálata, hogy majd a napok elmúlásán túl mi is beléphessünk Aslan országába...
Szép álmokat...
2011. február 8., kedd
Csendet!!!
Megfogtam a tükrömet, és egy határozott mozdulattal földhöz vágtam...
Nem tudom megfigyelted-e már, hogyan törik szét a tükör, ha lapjával vágod a kőpadlóhoz... végigfut egy rezgéshullám, majd szilánkokra robban...
Szükséges rossz volt ez is, mint sok minden más a mostani életemben...
Csalódnom kellett az emberek megítélésében szerzett sokéves gyakorlatomban...
Csalódnom kellett a saját érzéseimben...
Csalódnom kellett a szerelemben...
csalódnom kellett az intimitás helyében, idejében, és helyzetében egy kapcsolatban...
Csalódnom kellett pasi mivoltomban...
Csalódnom kellett a bizalomban...
Csalódnom kellett az egész elcseszett, kiüresedett, beteg, kifacsart és kicsavarodott világ egész struktúrájában...
és LEGFŐKÉPP CSALÓDNOM KELLETT MAGÁBAN A CSALÓDÁSBAN...
Újabban felfedeztem magamnak egy újabb zenei stílust, ami valahogy a lelkemig hatol... Most is csak ez tart vissza attól, hogy a falnak menjek, és kárt tegyek a körülöttem lévő tárgyakban, emberekben...
Egy újabb pillanatnyi csend... Egy újabb nagy lélegzetvétel az alámerülés vagy épp a tartós felszínen maradás előtt...
"Soha nem voltunk és soha nem is leszünk...
Az időtlenségben tobzódom, pillanatok közt rekedve bolyongok a világban...
Minden üres és hideg körülöttem... A falak nedvesek és penészesek a légmozgás hiánya miatt... Tükrök villannak néha a sötétben... Halál és rothadás szaga terjeng...
Céltalan bolyongás... Üres és hideg világ...
Egy mély lélegzet... egy messze hangzó vad üvöltés...
Üvegcserepek zápora amint a tükör a padlóhoz ér...
vér és izzadságcseppek... Egy újabb lélegzet... egy újabb üvöltés...
térdre roskadok... lassan világosodik a tájon... felnézek a hajnali égboltra... az arcomon elkeveredett izzadság és könnyek a szivárvány színeiben ragyogják a felkelő nap fényét... felébredek... felkelek...
Egy újabb nap vár, egy újabb harc, egy újabb győzelem vagy kudarc...
De ez egy új nap krónikája lesz...
"Soha nem feledve, hogyan kell álmodni... és szeretni...
... Végtelen rohanás..."
2010. december 27., hétfő
Valahol...
Lehet, mert mögöttem egy érdekes év van, teli nagy hallgatásokkal, az állandóság különböző fokozataival, örömteli és bánatos pillanatokkal...
Lassan itt az új év, és időszerű elkezdeni számvetést készíteni, hogy mit rontottunk el, mit tettünk jól, és mi az, amin még tudunk változtatni a ránk váró új év lehetőségei közt. Ideje kihajítani a szemetet, a lomokat, és felszabadulni a nemkívánatos kötésekből.
Ez az év néha túl mozgalmas, és gyors volt, főleg a nagyobb események környékén sűrűsödtek az események, az edzőtábor és az új, most már jelenlegi munkahely megtalálása...
Két szakítás, jópár elszalasztott lehetőség ezek közt és az utolsó óta. Egy valaki, aki inkább barát lesz, de ahogy jelenleg érzem inkább pár lehetne... Néhány barátság vége, néhány új csírája... Mozgalmas volt...
És a sok holtidő, amikor épp futok a pénz után, mint valami droid, vagy épp a sivár napok folyásában elmerülve a képernyő bámulásán kívül nem csinálok semmit, és nem vagyok senkivel, s épp az antiszocialitásom fokát vizsgálgatom...
Hiányoznak emberek az életemből... Név szerint nem szeretnék senkit kiemelni, csak a karácsonyi egyedüllét és a géphez szögezettségem erre mutatott rá...
Mégis kinek a hibája ez?
Ahogy újabban tekintek a világra, természetesen az enyém, mivel én választottam ezt a valóságot, ezekkel az elemekkel, persze a döntések sajnos nem mindig múltak rajtam, de a ráható tényezőkről viszont már én döntöttem, legyenek azok érzések, helyzetek, emberek...
Köszönök mindent amim van...
Sajnálok mindent amit elrontottam...
Jó utat az életben azoknak, akik menni szerettek volna...
Most pedig elindulok és kiütöm az éket a kerék alól, hogy fordíthassunk rajta nemsoká, és várom a pillanatot, amikor a múlt sebeit begyógyítva, a távolságokat legyőzve, és a saját hibáinkon túllépve ismét együtt leszünk az új esztendőben...
Légy Áldott!!! / Blessed Be!!!
--- Ai'Istar Lun ---